_Bujuk alli, 12. aug. 1722._
Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú
állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt
holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a
fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és
harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire
volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna
menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk
itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel
az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve
egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá
egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd,
a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem
magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az
elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az
ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni,
nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az
egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az
olyan gondolatokat.
Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen
állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén elitélheti ked, micsoda
vígassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni,
hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel
múlassam magamat. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így
leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni
fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hát ha még olyan városba mennénk,
ahol mindenkor nevettek, aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy
a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés
nélkül – ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanács
urak, de kiki nevetéssel mondotta ki a voksát, egy szóval soha sem
beszéllhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszéllhettek
volna – az apjok, anyjok, feleségek, és gyermekek halálát egymásnak
nevetéssel adták tudtára. A való, hogy nem szeretném az olyan városban
váló lakást, de legalább innét egy olyan városba kellene mennünk, hacsak
egy holnapig is – de azt gondolom, hogy talám még ott sem
nevettethetnének meg minket; mert a mosolygás is nehéz nekünk.
És amicsoda processiót láttunk itt a minapiban, bizony nem lehet látni
könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta: Eszterházy
úr ide járván misére minden innepekben, s legutólszor úr színe változása
napján itt misét hallgatván, és ebédet evén, estve felé lóra ült, és
visszáment, ahol a feleségével volt szállva egy réten. Itt ebéd után
nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a veszedelmes
legyen, a pedig már a pestisnek jele volt, és harmad nap múlva csak
halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk,
aki is mihent halva látta az urát, nem tudván mitévő legyen abban az
elbódúlt állapotjában, kapja magát egy szolgával, és egy kis leánynyal,
oda hagyja az ura testét, és mindenütt gyalog két mélyföldnyire jő
hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem
könnyezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem
visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől.
Mindezek után hogy lehetne legkissebb jó kedvünk is? De, nem hogy jó
kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban
való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszembe
fog jutni, hogy micsoda napokat töltöttünk itt el.
De minekelőtte elvégezzem levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam
kednek az égést, amely bennünket megijesztett volt, haszinte sátorok
alatt lakunk is; mert aminap a cselédek egy vászonból való palotát
gyújtottak itt meg, nem tudom miformában, a gyertyát melléje tették
volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt – Zsibrik lakott benne,
és alig szaladhatott ki alóla, a partékáját is kikaphatták – de nem
lehetett szebb égést látni, mint a volt; mert a sátor sokféle színű
materiákkal lévén felczifrázva, a láng is mindannyiféle színt mutatott.
Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég
drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább két ezer tallérba
kerűl. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászon palotára.
Kívánom, hogy az isten tartsa meg kedet.