_Bujuk álli, 24. junii 1722._
Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja
ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három
mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt.
Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu
mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt
udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis
egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is
eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl
kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább
nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész
háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút
nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is
ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé
megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.
Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a
pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek
felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a
keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni
kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához.
Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk.
Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével.
Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban
vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére
vígyázzon ked.
Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet;
mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi
úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már
nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis
dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem
szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot
sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya
mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el
nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az
úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az
ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy
keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.
Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz
való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a
fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos,
hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is.