_Rodostó, 16. apr. 1722._
Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem
vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell
úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz,
amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni
reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem
kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom
kedtől, inkább sírok ked helyett.
A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a
fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43
esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy
nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor
kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a
kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni:
noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és
szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására
vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy
házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az
isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben
szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a
fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy
talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? –
Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy
becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király:
„Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi
dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy
majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de
Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus:
Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték
hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és
országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron
eszébe jutott a Solon mondása.
Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát
hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az
egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és
rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja
vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn
vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a
szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne
mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely
része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a
felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal
felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga
országába visszábocsátá.
Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor
vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi
király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy
szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart
szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint
mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe
veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek
asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király
nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után
eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven
venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi
csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem
csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat
bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még
más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt
mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az
egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk
reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem
tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok
is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk
jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom,
mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy
gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk,
addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak
kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném,
arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne
vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük,
hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen.