_Rodostó, 9. sept. 1721._
Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték
választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót
békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet
nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán –
kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is
elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte
újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség
nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked
panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene
kedet szeretni, ha lehetne.
Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt
hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak
fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok
sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek
pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára
lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek
is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom
feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink
azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a
Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat;
az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem
vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak
nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom
kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén
a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel
leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége
meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó
kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt
megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi
papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel
ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak
nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a,
hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő
szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen
kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már
egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle,
hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.
Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az
ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy
városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban
akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt
szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról
dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom,
hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert
még is telik az idő.
Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte
vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek
vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott,
addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha
sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén
abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen
felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok
halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török
halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak
ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de
ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek
a ked legkedvesebb és drágább atyjafia.