_Rodostó, 1. jan. 1721._
Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani
görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy
ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két
térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi
áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és
egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást
csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi
szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint
Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle
kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz
szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné
köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő
napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten
meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és
így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába
nem megyen; annak pedig nem látom módját.
Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert
Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt,
leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat
is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem
kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az
elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert
ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi
szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes
néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni
az egészségre.