_Rodostó, 18. novembris 1720._
A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért
kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik
kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg
házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor.
Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben
élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor
lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a
császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy
kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is
kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és
amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem
láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell
zárni.
Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget,
Ha tőllök elveszed még a reménséget?