_Rodostó, 23. aug. 1720._
Hogy a ked kis ujja meggyógyúljon, azt igen szükséges kednek megtudni,
hogy mi négy napig elhagytuk volt Rodostót, és négy mélyföldnyire
voltunk savanyúvizet innia. De azt elsőben meg kell kednek írni, hogy mi
végre ittuk a savanyúvizet? Ide nem messze egy tócsás hely vagyon,
amelynek szélessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben,
akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek. Negyven,
ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől,
gyermekestől. Húsz vagy harmincz szekeret meg lehet látni a sár körűl,
és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem külömben,
valamint a sertések – mikor a sárból kimennek, itélje el ked,
micsodások? mert a nem egyéb, hanem kemény fekete sár, a melybe erővel
kell lemenni. A lakosok, nem tudom honnét vették, de azt tartják, hogy
igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam
is bémentem abba az ocsmány sárba a többivel, nem a szükségért, hanem
azért, hogy mondhassam, hogy sárban hevertem.
Nyárban pedig a bialoknak igen kedves múlatóhelye az a sár. De a görög
papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy
elsőben meg kell azt szentelni; mert másként nem használna. De a még nem
elég; mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a traditio szerént és a
Hippokrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmad
napig kell innia, amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki hogy úgy
megtisztúljon mint a kristály. Mi is tehát a föld népének régi bévett
szokását akarván követni oda mentünk, és ott találtunk legalább kétszáz
férfiat, asszonyt, és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi
alkalmatosságot sem múlatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek,
azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni; mert a nélkül nem volna
hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép
aztat felzavarván sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy oda érkeztünk,
elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tüzön; mert
melegen kell innia. És sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz,
édes néném! Épen a sárhoz illik; mert ha egyik utálatos, a másika
fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk
vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni;
mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként
egymásra való nézve mindenikünk megivott harmad napig tizenkét ejtelnyit
belőlle. Némelyik többet; mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is
purgálja. A vizet ebédig kell innia, és addig szűntelen kell járni, vagy
futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette
végbe, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és
mikor érzette, hogy a víz munkálódni akar, akkor leszállott a lóról.
Elhiheti ked, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mit fog
nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz. Ha nem használ, sem törődöm
rajta; mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem
használt: az egyike rosszabbúl vagyon utánna; a másika halálán vagyon.
Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De
olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk
pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint
vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek
maradok kednek legkissebbik szombati szolgája.