_Rodostó, 28. máji 1720._
Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már
Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném,
mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a
tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy
Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstantinápolyba két
nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy
sehol a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé
menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt
mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem
puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól
megmívelt kert – kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a
szántóföldeket és a szőllőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig
annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna –
azokat pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy
tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a
szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a
szőllőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez
pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár –
így a föld nedvesen marad, és a szőllő nem szárad el.
Itt, az való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént
jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapottat pedig sehol
annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapottból való kereskedés itt igen
nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány
földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő
által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék megszedjék, eladják,
vagy megfonják. Májusban vetik el, és octoberben szedik meg. Való, hogy
sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi
más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.
A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép
városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak
legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára
nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne
láthassanak – micsoda szép dolog az irígység! A piacza a városnak igen
bőv – a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó –
amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot
okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok
magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott
az utczákon nappal is félve jártanak az asszonyok, és leányok: estve
felé pedig akit kivűl találhattak, azt elragadták, és gondolja el ked,
mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a
jancsárok, görögök, és örmények követték, de már most legkissebbet sem
hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való,
hogy mink is sokan vagyunk, de legkissebb dolog ha történnék, a kapunkon
lévő 30 jancsár megtanítaná azokat, akik valamely garázdát akarnának
indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk – estve
idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is
kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a
városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi
úr tőllünk: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival
kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda
kell menni – hát hogy töltsük az időt? Még az asszonyok sem szeretik
aztat, de mit tehetnek velünk együtt rólla? A való, hogy a nem nékik
alkalmatlanabb, hanem nékünk; mert csak el kell hozzájok menni, valamint
az úr dolgára.
Már eleget beszélltem a városról, és a földjéről; hanem már a mi
házunknál lévő szokásról kell szólni, és az idő töltéséről. A való, hogy
egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.
Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik,
akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat
órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik – azután a kápolnába
megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen – ott kávét
iszunk, és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor
elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő múlva
harmadikat dobolnak – akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga
házába megyen, és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor
megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk, és
törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson
a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három
fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor
másodikat, és egy kevés idő múlva harmadikát – akkor a fejdelem a
kápolnába megyen, és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor
dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig nyolcz órakor a fejdelem
levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel
haszinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Azt
pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben.
Haszinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a
rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem múlatom
azért, hogy kedvét találjam, és mindenkor jelen vagyok mikor öltözik – a
hivatalom is azt hozza magával, hogy vígyázzak a cselédekre.
Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink. A mi pedig a múlatságot
és az időtöltést illeti, a sokféle, és kiki a maga hajlandóságát követi.
A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk; mert
itt igen sok fogoly és nyúl vagyon – veres fogoly több vagyon, mint
szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok
írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az
ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani:
az ide való emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki
házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem
a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomat. Napjában tízszer is
a kapuja előtt kell elmennem, és, ha a kapuban talál lenni, úgy szalad
tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta; mert
közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből
elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is
vesztünk semmit; mert itt ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő
emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de
unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökűl nem tudok;
másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülj le – azután
egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét – hatot, vagy hetet szól az
emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a
beszéllgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden múlatságunk tehát
abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára –
ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonynyal reá kell az
embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak. A már csak a
régi dolgokat szereti beszéllni, hogy leánykorában micsoda múlatsági
voltanak. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi nincsen. – Énnekem
amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is,
hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked tőllem, mit beszélltek
nekem? egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri
asszonynyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de
sokszor nem tudom mit – azt gondolja, hogy én azokat mind nagy
figyelmetességgel hallgatom. Ugyan is, ha én régi dolgokkal akarom az
időt tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.
Mind ezekből megláthatja ked, hogy micsoda városban telepítettenek le
bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás
szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kednek, hogy én micsodás
szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a
szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom más nap
hatodfél óráig. Ezt a dícséretes szokást mind télben, mind nyárban
megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra, alugyunk
hát, édes néném. De az egészségre kell vígyázni, ha azt akarja ked, hogy
gyakran írjak. Másszor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd
elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött
alkalmatlankodni.