_Rodostó, 24. april. 1720._
Édes néném, ha nem mondanám is hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri
ked, hogy honnét dátálom levelemet. Elég a, hogy az isten szerencsésen
ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt
anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod – ez
igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne
elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd
írjak meg mindeneket kednek.
Legelőször is ott kezdem el, hogy Jenikőből 16-án indúlánk meg. Már a
gálya készen várta a fejdelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a
fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a
nagyobbak közűl való volt; mivel 26 pár lapát vonta – mindenik lapáton
kin 4, kin 3 ember volt – mind egészen 220 rab vonta a gályát – azon
kivűl 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában
voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejdelem mellett
lévő császár kapicsi basája velünk volt, azon kivűl egy csorbasi. Hét
órakor a fejdelem a gályába szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval
lőttenek, a vasmacskákat felvonák, és vonni kezdék a gályát. – A császár
kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk, a szigetek felé
kételenítteténk venni útunkat, amely szigeteket nevezik Insula
Principum. Forgács úr azt észre vévén, hogy nem az volna a rodostoi út,
és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal
megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem
Rodostóba viszik, hanem Nikomédiában, ahol Tököli volt. A fejdelemnek
haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talán a szelet akarják
megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikomédiában
vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse
valahová – mind ez haszontalan vala; mert minden bizonynyal elhitette
vala magával, hogy Nikomédiában visznek, és mindaddig tarta attól,
valamíg a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után
Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig,
estve pedig hat órakor onnét elindúlánk jó széllel Rodostó felé – egész
étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákat felvonták, és nem kelleték
lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a herakleai portusba
bémentünk, és vasmacskákat vetének le. A kapicsi basa pedig előre
Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt
kelleték nekünk maradni. 21-én a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára
adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel
megindúlánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem
azonnal kiszálla a gályából, és a lovak parton lévén, pompával kísérék a
városban lévő fő tisztek a fejdelmet szállásáig.
Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás
legkissebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember
megrándítja, csak elhiheti ked, hogy jól meg vagyon rándítva, aztat
pedig mind egyszermind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe – egy
lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép múlatság azt
nézni, de meg, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok
csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik;
megesik az ember szíve rajtok. Azon kivűl is a gályavonás igen nehéz
munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni – azt gondolná
az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a
lapát őket.
Az való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A
mieink mégis ingben dolgoztanak azért, hogy a fejdelem ott volt, és
ugyan ezért az okért is nem bántak rosszúl vélek, de másként ing nélkül
dolgoznak, és a verést legkissebbért szenvedniök kell, amint magok is
mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak
süvöltenek – már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a
munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint
a templomban szoktak lenni – közepette utcza vagyon, ahol szűntelen
járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól
a lapátot, ha beszéllnek-e egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell
maradni, oda vannak lánczolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell
ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha sem szabad
felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú
zörgést hall az ember; mert csak a sok láncz zörgésit lehet hallani.
Mind ezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak,
hogy szabadságokat ne sóhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok,
akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar
rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam,
hogy ha nem lehet-e olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak?
Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi Magyarországban? Feleségünk,
gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt
adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt
a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi
gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, franczia,
lengyel, muszka – Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem
az állatokat.
Elég az, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt
vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, amíg abban tart.
Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon – csak én egy
szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak
vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben
jövünk lakni (mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle
nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények
házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek
mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az
asszonyokon, leányokon még az utczán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár
éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopoeával a
kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól;
mert semmi bántások nem leszen – de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz
jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá
Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget
nevettünk, hát ked is nevessen.
Elég az, hogy mi már itt helyben vagyunk – a bújdosásban is bújdosnunk
kell – az isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy
leszünk ezután, azt hagyjuk az isten akaratjára: – ő hozott bennünket
ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak
rossz szándékjokat az isten javunkra fordította; mert noha még nem
ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy
háláadással tartozunk istennek ide való hozásáért; mert sokkal
tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorúlt Jenikőben. Az egész
szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok.
– De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy
tetszik, hegy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni;
mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is
úgy kell alunni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra
kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az
egészségire igen vígyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és
akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném.