_Jenikő, 16. april. 1720._
Üssék meg a dobot, fújják meg a készűlőt, édes néném, már mi készen
vagyunk. A gálya, aki urunkat fogja vinni, itt vagyon. Amely hajók a
portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva
vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész
bagázsia elindúlt, csak mi maradtunk még hátra. Forgács ur velünk lesz,
és egynehány alávaló cseléden kivűl hárman vagy négyen leszünk a
fejdelemmel, és hét órakor reggel mi is abban a nagy vízi hintóban
ülünk.
Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle
elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is
ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságosan váltak meg
egymástól. De gondolja el ked, hogy a török micsodaféle beszédekkel él.
A fejdelem beszédközben mondotta a vezérnek, hogy talán messze vagyon
Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához; erre a vezér
mondá, hogy ha egy kevéssé messze van is, de a hely alkalmatos. – De ne
gondoljad, hogy messze legyen; mert csak annyira vagyon, hogy ha a
riskását megfőzik, oda vihetik melegen. Itélje el az ember az ő török
mondását! elég az, hogy mindjárt megindúlunk, és még ezt a levelet be
kell pecsételnem, azért most többet nem írhatok, hanem ha helybe
érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek istentől
jó egészséget kívánok, és láthassam meg kedet mentől hamarább. Hanem
csak arra kérem kedet, hogy írjon mentől gyakrabban; én pedig azt el nem
múlatom. Pola téti édes néném, és az egészségére igen kell vígyázni. Mi
ezennel megindúlunk, már hét az óra.