_Jenikő, 25. martii. 1720._
Ma reggel a fejdelmünk a Pompejus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a
Feketetengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla
egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván egy darabig felmentünk a
kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk; mert igen meredeken vagyon,
és egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni – a káposztás
fazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske. Nem
lehetett megtudnunk, hogy micsoda magasságú volt azelőtt az oszlop,
mivel el vagyon törve két, vagy három darabra. Amely darab még fenn áll,
nem lehet magasabb harmadfél singnél. Nincsen mit nézni rajta, hanem
csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompejus tétette oda;
mert aztat csak mondják, és minden a Pompejus oszlopának híjja, de arról
semmit nem találni írásban. A bizonyos, hogy az a híres római ember ezen
a földön eleget járt; de az nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az
oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a
császárok előtt tették oda. Ha Pompejus tette is, nekem ahoz mi közöm?
Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön ked
megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompejus meg nem fizeti nekem a
keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.
Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes,
nem messze vagyon ide, a neve Rodostó. De ennél többet nem tudok, hanem
azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokat foglaljanak az
egész bújdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé
innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne
töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne
féljen ked, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kedet, se attól ne
tartson ked, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék; mert annyi
portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép
dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és
egy asztal. Látja ked, mind ezek nem adnak nagy gondot; mikor pedig
sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem
nincsen? – Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a
készületre. Édes néném, akik bújdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne
azoknak valamijek? A való, hogy kivált minékünk ketten hárman, kik
mindenkor véle bújdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért
nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsűletért, ha
egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi
levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki ked ezeket a deák szókat:
Experto crede Roberto – a való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De
vessünk véget az ilyen gondolatoknak, és örűljünk még előre annak, hogy
holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést
annak, aki azt szereti – úgy-e, édes néném! Ezzel maradok ked köteles,
lánczos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája.