_Jenikő, 7. mart. 1720._
No már édes néném, vegyük elé a pennát és tisztítsuk meg a penészes
kalamárist; mert már ezután az íráshoz kell fogni, a póstákat kell
küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolczad napja, hogy itt a
telet kitelelvén elhagya ked bennünket, mint szent Pál az oláhokat, és a
császári városban lévő székébe visszahelyhezteté ked magát. De már ott a
restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt
küldök kednek tenger habjain, amelyen mindakét füle megcsendűl kednek –
jó, hogy több füle nincs kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú
hírt írok, azután írom meg a csendűlő hírt. Tegnap a jancsáraga
ceremóniával külde ajándékot az urunknak. Az ajándék sok szép virágokból
és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond ked –
erre azt fogja ked mondani: a bizony illetlen ajándék volt – asszonyhoz
illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsáraga azt az
ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dícsérném; de, hogy egy
generális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt soha sem tartom
illendőnek. Ha ezeket mondja ked, én azt mondom: mert más országban
nevetséges dolog volna, de azt tudja ked, hogy itt nem lehet ajándékot
küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy
asszony ajándékot küldene egy férfinak, hacsak egy szál rózsából állana
is.
Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz
illendő ajándéknak tartjuk, de azt kell megvizsgálnunk, hogy itt szokás,
ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha
az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem itéli meg őket; mert
szokás. Spanyolország szélyin az asszonyok egy kis malaczot hordoznak az
ölükben, valamint másutt hordozzák a kis kutyácskákat. Francziában, vagy
másutt egy úri asszony a hintójába ül, estig oda jár, ahova szereti; itt
pedig egy török úrnak felesége esztendeig sem megyen ki a házból.
Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szentelt vízben teszik az
égett bort, hogy meghűljön amíg a misét elvégezik; nálunk megengednék-é
aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony; itt pedig mind
dohányoznak. Khinában az olyan leány megyen hamarább férjhez, akinek
leghosszabb a füle, és ha a vállát éri; nálunk pedig az olyantól
elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel,
villával. Hát az jó szokás-é, hogy a tatár nemes asszonyok megfúrják az
orrokat, és egy nagy ezüst karikát vonnak belé, valamint a fülbevaló. Az
országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni.
Talán még ked azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt
elmúlat, azért a feleségének szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt?
Mondjuk hát, hogy a jancsáraga küldhetett virágot; mivel itt szokás.
De, édes néném, készítse ked a füleit a rossz hírre. A való, hogy aztot
előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember.
A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a
pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre
volnánk. Ma reggel hívatta a vezér Horváth Ferenczet, és azt izené a
fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar
rendelni a magyaroknak Jenikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény
fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás
változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: _Usque quo
exaltabitur inimicus meus super me?_ és: _pirúljanak meg mind azok, akik
az én nyomorúságimon örűlnek_. De a Krisztus tanítását követvén, áldást
kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította azt a változást, hanem
annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha isten mivelünk, kicsoda
ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni.
De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom
azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal
tudósítani fogom kedet. Jó egészséget is kívánok. Ámen.