_Jenikő, 10. octób. 1719._
Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig
Európában – ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vizen.
Mindezekből megisméri ked, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást
elvégeztük. Az bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a
sok esső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon
velünk. A mindennapi múlatság már itt abból fog állani, hogy vagy
Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. – A vadászat sem
múlik el, hogy ellenünk ne vadászszanak a portán; mert a német követ
legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkissebben
sem ártunk néki. És nem tudom, mi végre kivánja üldözni ezeket a szegény
bújdosó magyarokat, akik itt a tengerparton csak dohányoznak
sóhajtozással. Édes néném, vallyon az olyan világi űldözők olvassák-é az
evangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket húnni
egynehány száz esztendőkig? Akkoron nem a kamaraszék eleiben
citáltatunk, sem nem annak törvénye szerént mondják ki a sententiát:
hanem a szerént a kegyes evangyélium szerént, amely azt parancsolja a
császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségeknek, és a rosszért jót
tegyenek. Az olyan itélőszék, ahol az allegátiót bé nem veszik, nem is
az ország törvényét, hanem az evangyéliumot teszik ott a fejdelmek
eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allegálni: a ministerim
javallották nékem, hogy a bújdosó magyarokat bújdosásokban is üldözzem,
és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotba vessem,
amelyben jövendőben se árthassanak – az ilyen mentségre csak azt
felelik: Nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a
kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutánna már
elvetted volna az örökségeket – a politica rátióért nem kellett volna
jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon.
Ha mások is így gondolkodnának, békeségben maradnánk – talán
gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmegyen rajtok, valamint a
purgatio.
Az talán tudva nincsen kednél, hogy mi most is abban a szándékban
vagyunk, hogy Francziaországban visszámenjünk, és hacsak a mi
akaratunkon állana, ma indúlnánk meg; de csak az akarat áll mirajtunk, a
tehetség pedig máson; mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a franczia
udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem
vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való
menetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való
menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott
is ugyanazok gátolták meg utunkat: Francziaországot Orleans herczeg
igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy
barátságot mutatott a mi urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból
való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig.
De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál;
ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fenn vagyon; ha
pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz, csak azt mondják: nescio vos.
E már rajtunk bételjesedett; mivel Orleans herczegnek az urunk még egy
levelét sem vette. Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait
ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága,
ilyen reménység nélkül lehet hozzájok folyamodni mind azoknak, akikre
szükségek nincsen. És csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citronnal,
amelyből a levét kifacsarván, azután elvetik. – Ha a forrásból jól
iszunk, azután annak hátat fordítunk. – Reánk pedig most nincsen
szükség, az elmúltat elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén,
jövendőre nem hajtanak. A ked mondása szerént derék állapot a szerencsén
fekünni – a való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart,
addig csak jó rajta fekünni.
Meg nem kell, édes néném, az igéretet másolni. A nemes vér amit fogad,
megtartja. Ha magyarországi volna ked, tartanék valamitől; de erdélyi
lévén, ott a nemes asszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a
brassai havas – tartsa meg hát ked igéretét, és három vagy négy hónapját
a télnek töltse el ked itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy ked lesz
egyedűl erdélyi; de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz
magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál – a nap fényesebb a holdnál.
Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi
asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E nem
dícséret, hanem igaz mondás. Ha az isten őket szebbeknek teremtette
másoknál, ki tehet arról? Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert
tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól alugyam – jobb
az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog ked ide érkezni, de
minden pereputyástól kell ide jönni.