_Jenikő, 9. aug. 1719._
Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári
városban történt dolgokat megírnom. Ha csak örökké otthon nem ülnénk,
több híreket is tudnánk. A való, hogy ritka dolog, de amikor ked híreket
ír, azokat ellehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén még
is tőllem tudakozza ked, hogy mikor leszen audencziája a császár
követének, aki nem régen érkezett? Végtire talán azt is tőllem fogja ked
megtudakozni, hogy mikor esik ott az esső. Ha szinte megnevetnek is
érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt. De talám
azt sem tudja ked, hogy mi formában volt? azt is megírom. Aztot úgy
tudja ked, mint a Miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár
audencziát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután
viszi bé a vezér a császárhoz, de a most nem lehetett; mert a törököknek
ramazánjok vagyon; eztet tudja ked, azt is tudja ked, hogy a ramazán
nállok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva
vagyon kednél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak
csak egy csepp vizet is; még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb
nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem
szabad kóstolni, ha a péterkéjit elvetné is – gondolja el ked, mi lehet
az az édesség? – De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a
törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén ott
megvendégelték, és öt órakor a császár audencziájára vitték. Mind
ezekből megláthatja ked, hogy az audenczia ma volt. Már tudja ked, nem
csak tőllem, de talán tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja
ked tőllem kérdeni, ha ked ehetnék-e, vagy alhatnék? Én pedig tudom,
hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok, de mégis egy kevéssé szeretem
kedet, jó étszakát is kívánok kednek.