_Jenikő, 16. apr. 1719._
Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak
pedig mi az oka? nem más, hanem, hogy csaknem minden harmad napban
látjuk egymást. Kedet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor
olyan gyakran mehetnék kedhez, mint már egy darab időtől fogvást, az
igaz, nem volnék méltó a szánásra; de nem lesz mindenkor pap sajtja. Már
egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik
nekem, mint egy nyúl farka: de mit tehetsz annak, mondják a tótok. Egy
részről nem bánom; mert nem alkalmatlankodom kednek, noha kednél mind
jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De
hogy a vendéget meg ne únják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb
okát is mondom – az, hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem
egészséges; mert, ha az a kis hajó hirtelen eltalálna fordúlni, jó
étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a
tengeren, hogy ha egy kevéssé a hajó egy oldalára fordúl, már azt
gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt feleli ked, hogy
eleget jártam a tengeren; én pedig azt felelem a ked feleletire, hogy
azzal dícsérhetem magamat, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy
nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni.
Tegnap a császári múlatságon voltunk. Lehetetlen azt kednek le nem írni,
mint ment végbe. De mi is csak úgy múlattuk magunkat, mint a kocsis, aki
napestig ügetvén a lovon, este azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk.
Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is
kéreté, hogy lenne jelen a múlatságon, amelyet fog adni a császárnak. A
fejdelem lóra ülvén, a csauz a Konstantinápoly mellett lévő rétnek a
végin egy nagy dombon megállíta minket, ahonnét kelleték nézni a
múlatságot. A réten pedig sok számú nagy sátorok valának verve: mind a
császár számára, mind a több urak számára. A múlatság pedig abból
állott: hogy lovakat futtattak; flintából és apró ágyúcskákból czélt
lőttek; a császár előtt a birkózók birkoztanak. De még is mindezek nem
valának császári múlatságok, hanem a vége jobb volt a kezdeténél; mert a
vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell
ajándékozni: mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit
ád, de a császárnak három vagy négy, válogatott virágban lévő leányt
adott – azoknak igen szépeknek kelletett lenni, és mindeniket gazdagon
felékesíteni; azután köves portékákat; lóra való drága szerszámokat;
szép paripákat adott. Édes néném, mely derék állapot a császárság! Ennek
pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig
mindezeknek végét nem vártuk; mert reggeltől fogva estig egy helyben –
lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék
múlatság. Azért is a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi múlatságra
valót nem látván, ebédre haza mentünk. De még azt kelleték azután izenni
a vezérnek, hogy igen múlattuk magunkat, és hogy császári múlatság volt;
pedig alig vártuk, hogy eljőjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell
olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje ked,
hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kedet – még a leányokat is
oda teszem, de úgy, ha szeret ked, és ha vigyáz az egészségire.