XXIII.

_Jenikő, 2. január. 1719._

Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új

esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult

kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se

drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent

kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas

köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott

több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy

emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se

gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután

a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal

mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé

volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való

áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a

fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig

mindeniknek addig kellene élni, mint Mathusalemnek. Édes néném, ezek

mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt; mert akkor

az áldást egy izraelita a földjének kövérségében tartotta, az isten is

nékik csak földi áldásokat igér; de a keresztényi áldás mind lelki

dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell sóhajtani;

hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve

teremtsen bő gyümölcsöt.

Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom. Akinek tetszik,

elhagyja; akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes

néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokat, hanem a keresztényi

szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a

köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt,

gyalog járt; ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy

gazdagot keres a köszvény; mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna.

Mi pedig ilyenformán attól soha se tartsunk, hanem csak attól tartsunk,

hogy ha valaha nem szeretnők egymást – annak eddig meg lehetne-e valaha

történni?

De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kedet,

már azt kednek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha

megújítjuk egymás között az igéretet, elég; mert minden levélben azt

írni: szeretem kedet – szeretem kedet – sok volna, és végtire úgy hozzá

szoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a kedvesebb – de

nem mindenben; mert ha gyakrabban írna ked, az kedvesebb volna.

Reménylem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet

kivánom, hogy az isten kegyelmiben töltse el ked velem együtt, másokkal

is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett

vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk.

Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) · 第 30 / 119 题