_Jenikő, 2. január. 1719._
Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új
esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult
kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se
drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent
kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas
köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott
több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy
emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se
gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután
a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal
mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé
volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való
áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a
fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig
mindeniknek addig kellene élni, mint Mathusalemnek. Édes néném, ezek
mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt; mert akkor
az áldást egy izraelita a földjének kövérségében tartotta, az isten is
nékik csak földi áldásokat igér; de a keresztényi áldás mind lelki
dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell sóhajtani;
hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve
teremtsen bő gyümölcsöt.
Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom. Akinek tetszik,
elhagyja; akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes
néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokat, hanem a keresztényi
szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a
köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt,
gyalog járt; ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy
gazdagot keres a köszvény; mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna.
Mi pedig ilyenformán attól soha se tartsunk, hanem csak attól tartsunk,
hogy ha valaha nem szeretnők egymást – annak eddig meg lehetne-e valaha
történni?
De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kedet,
már azt kednek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha
megújítjuk egymás között az igéretet, elég; mert minden levélben azt
írni: szeretem kedet – szeretem kedet – sok volna, és végtire úgy hozzá
szoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a kedvesebb – de
nem mindenben; mert ha gyakrabban írna ked, az kedvesebb volna.
Reménylem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet
kivánom, hogy az isten kegyelmiben töltse el ked velem együtt, másokkal
is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett
vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk.