_Jenikő, 28. decemb. 1718._
Aztat még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kednek
tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony; mert sokan
viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet,
és az olyanokat csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy
asszonyállatnak. Ne szóljunk az asszonyok ellen. Elég az, hogy azzal az
úri asszonynyal inkább eltöltheti ked az időt, mintsem a görög
kéráczákkal. Az asszony maga múlatságot nem indít; mert tél felé meg
kezd sárgúlni a fának is a levele; de a vigasságról beszéllni igen
szeret – föképpen a tavaszi idejében való dolgokról.
Az írja ked, hogy az asszony orczáján olyan idős korában is megtetszik,
hogy ifjú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni.
De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné ked megtudni, hogy mért annak az
úri asszonynak az orra fekete, és orczája fejér? Ezt a mesét mindjárt
megfejtem kednek. Az attól vagyon, hogy már házas levén meghimlődzött.
Azt tudja ked, hogy az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a
közönségeseket – nyernek is rajta szokszor, mint Birtók a csikben.
Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokat gyűjtöttek össze – ki egyet,
ki mást javallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon.
Egyik a többi közt az javallotta, hogy meg kell aranyozni az orczáját.
Ennek a voksát bévették, és levél aranynyal bétapasztották, és eleven
képet csináltak belőle. Ez meglévén, egy ideig annak úgy kellett
maradni, de azután csak le kellett venni az aranyat; mert aranyos
orczával, elitélheti ked, hogy nem lehet járni, és a piros orcza csak
inkább tetszik, mintsem az aranyos. De már az volt a mesterség, hogy
vegyék le? A sokféle víz le nem mosta, hanem tőhegygyel kelletett
lassanként lefeszegetni az aranyat az orczájáról; mégis mind leásták, de
az orrára inkább oda száradott volt, azért nehezebb is volt a munka:
végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem javallom
senkinek, hogy megaranyoztassa az orczáját.
Immár tudja ked, hogy mért fekete annak az úri asszonynak az orra? De
azt nem tudja ked, hogy holnap a vezér szemben akar lenni a fejdelemmel
csak magánoson. Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a
bújdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene: megválik mint végzi;
mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat
fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt
még mi is tőlök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti
meg pénzzel a török urakat, ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint
olyanokat, akik mindenkor készen vannak a kérésre, de az adást – nec
nominetur in vobis.
Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal
ruhásabbak nem vagyunk, sem én, sem más. A mi urunknak pedig természete
az, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom,
soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi
nemesemberhez az nem illik, aki jobban szeret szükségben lenni, mintsem
kérni. Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az istenre a
többit. Egy erdélyi nemesemberről nem lehet nagyobb gyalázatot mondani,
mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-e ked, hogy most csakhamar egy
leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, hogy mikor leszen az a
szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakodalmam
olyan közel volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kedet, de úgy,
ha az egészségire vigyáz.