_Jenikő, 16. decemb. 1718._
Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon az, hogy már egy
holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-e, hogy ilyen közel lévén
egymáshoz, még sem írunk? Talán ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és
egymást gyakran látjuk. Jaj! mért mondám, hogy gyakran. Megbocsáss édes
nénécském, gyakorta-e négyszer látni kedet egy holnap alatt. Ha négyszer
látnám is kedet napjában, nem kellene megcsömörleni a szememnek. A ked
könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember,
annál hosszabb levelet kellene írni, ked ellenkezőt cselekszik. Az pedig
nekem halálom, mikor rövid a ked levele. Mikor tudom, hogy az egészség
jó, akkor nem kíméllem kedet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az
úr dolgát.
No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben
látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputtyostól.
Annak igen örűlök; mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmúlatja
ked magát, és nem lesz ked egyedűl magyar asszony Pérában. A Bercsényi
úr embereit mind jól ismérem, de az asszonyokat, leányokat nem ismérem;
de ahoz nem sok idő kívántatik. Tudom az urunkhoz eljő az Úr, azután
magam is látogatásokra bémegyek – a szállás pedig csak mindenkor kednél
leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de, ha rövid is,
el kell neki menni – egy pirongatás elfér a vállomra. Édes néném, az
egészség? De tudja ked, meddig szeretem kedet? Valamíg dohányozhatom.