_Jenikő, 22. oct. 1718._
Csak nem lehetek addig csendességben, amíg meg nem tudom, mint érkezett
ked haza; mivel alig indúlt meg ked innét, hogy nagy szél támada.
Gondolom, hogy a habok megrengették kedet. Elég az, hogy azóta nem
vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azóta egy levéllel
kitehetett volna ked a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az
ablakom alatt, mindenkitől kérdeztem, ha nem ették-e meg az én nénémet?
De az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mind
addig, míg bizonyost nem hallok ked felől. Reménylem, hogy nem járt ked
úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrába
küldjem kednek ezt a levelemet; mert úgy meg nem tudhatná ked, hogy mi
tegnap a konstantinápolyi kapu elejébe mentünk lóháton, és ott az út
mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt,
aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban.
Nem tudom, ha leírjam-e, kik mentenek előtte és utánna. Ha leírom, talán
azt mondja ked, hogy mért terhelem annyi írással: ha le nem írom, azt
mondhatja ked, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek,
inkább leírom. Legyen ked figyelmetes hallgatással: az utczákon kétfelől
jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokad magával az assas basa –
azután a csauzok, az emirek, az ulémák, (azaz a papok, az írástudók), a
kapicsi basák, a jancsár aga a mistaczi basával, a kalmakán a kapitán
basával, – azután a fővezér a muftival, a csauz basa – azután a Mahumet
atyjafiai a zászlósa mellett, a császár vezetékji – azután czifrán
felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték – azután egy festett és
aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere – ezután mene
a a császár igen kivántam paripán, mellette levén a fija – azután
menének az isaglánok ketten-ketten – mindenik tized különb-különbféle
színű köntösben: az első tized köntöse sárga; a másodiknak veres; a
harmadiknak zöld; a negyediknek kék tafota. Az isoglánok pedig inas
számban vannak az udvarnál.
Látja ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De az csak olyan mint a
füst, és azzal a nagy pompával a császár, nincsen olyan csendes elmével
mint mi. Úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson
valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De
az ő pompáját ne irígyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy
örökké való nyomorúságba esik – akkor mit fog használni neki a pompa?
Ami alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménységünk vagyon. – Oh!
mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompájit látom a
töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban
való létemért; mert őnékik nem lehet az a reménységök, amely minékünk
nem csak vagyon, de kell lenni. Ha Pérába megyek, akkor többet
prédikállok. Addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevéssé még a
káposztánál is jobban szeretlek.