_Bujukdere, 25. aug. 1718._
Hála istennek, ide érkezénk tegnap. Drinápolyból 16-án indúlánk ki.
Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni:
hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő
francziákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek,
az olyanok miképen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni,
az egész mulatságom volt. A Penthesilea hadnak hallotta ked hírét? Itt
egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a, hogy tegnap ide érkezvén, azt
gondoltuk, hogy mind palotákba szállítnak bennünket; de itt a városban
egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kényszerítteték a város
mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni mind addig, valamíg más
rendelést tesznek, és jobb helyre szállítnak. Azt nem volna szükséges
megírni, hogy csak három órányira vagyok kedtől. Mivel azt
elgondolhatom, hogy azt a szép kanálist már ked feljárta, azt sem volna
szükséges megírni, hogy a kanálisparton vagyunk a Feketetengernek a
torkától egy ágyúlövésnyire. De mind ezeket örömömben azért írom, hogy
oly közel vagyunk egymáshoz. Egy kis három lapátos hajóra felülök, s
ebédre abba a nagy császári városba mehetek. Már itt mind addig sátorok
alatt leszünk, míg jobb helyre szállítanak. A való, szép kis réten
vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épűletek vannak, ahol annyi
a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az
ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni – hát hogy ölelném
meg, édes néném kedet? A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy
még a feleségét sem öleli meg; én pedig alig várom, hogy kedet
láthassam; de az még nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább
három vagy négy napig. Héj! micsoda szomorúság volna az nekem, ha jó
egészségben nem találnám kedet. Hétfőn pedig ebédre elvárjon ked,
káposzta is legyen.