_Drinápoly, 15. aug. 1718._
Ihon, édes néném, e lesz az utolsó levelem ebből a császári városból.
Itt már megettük a nekünk rendeldetett rakás kenyeret. Már tovább
megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk,
amely Konstancinápoly mellett vár minket; mert amitől tartottunk, abban
torkig estünk – ki veszen ki abból? Csak az isten. Ennek előtte
egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. jul. a vezér megcsinálta a
huszonnégy esztendeig tartó békeséget a némettel. Ha addig itt kell
ülnöm, jó étszakát a menyasszony tánczának. Jaj! édes néném, ha addig az
édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a
rakásból.
A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják
holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég
szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene; mert elitélheti
ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére.
Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok,
hogy tizen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is
rendeltek alánk; mer ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt
lovunknál, amint már megmondottam. Holnap megindúlunk. Hol lészen
lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a, hogy innét elvisznek valahová.
Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kedet! De az egészség
jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra
kell készűlni, akkor nem lehet sokat írni. Isten keddel, édes néném,
ihon ebédre hínak.