_Drinápoly, 12. júl. 1718._
Micsoda sokféle nyomorúságot okozott az embereknek az Ádám vétke! A
télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg
vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg
vagyon. Azt ne gondolja ked, hogy kényességből cselekszem; mert
valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben
jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam; most pedig sütő
kemencze. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék,
hacsak lajtorjára nem másznék, olyan közel vagyon a padláshoz. – Még
azokat sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva: ked pedig jól tudja az
okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokat. Én nem tudom,
csak gondolom azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni; mert
a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt,
hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma;
Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma.
Elég a, hogy nem lehet a házamban maradnom, még künt is alig szenvedheti
az ember a nagy héséget, – a falt, vagy az asztalt, ha megtapasztja az
ember, melegséget érez. Aminap pedig a mezőn olyan meleg szél jött
reánk, valamintha az égő kemencze mellett mentünk volna el, és ha sokáig
tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt
nem írhatok. Ez elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva
hideg híreket kell írnom; mert a békeség megcsinálását csaknem
bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kedet, ahol
nem kivántam volna. De azért nem kell kétségben esni – jól tudja az
isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kedet a
betegségtől – arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-e ked, hogy
lehetetlen már jobban szeretni kedet, mint én szeretem. Másszor többet.