_Drinápoly, 6 jún. 1718._
Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire itéltetünk: hadakozásra-e, vagy
békeségre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt lánczra. A
Reis-effendit gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét,
kebelét, csalmáját tele hozza ide igérettel, de csak igérettel és nem
valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszéll a
török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békeségre. De ki
mérne gondolkodni a békeségről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen,
valamint egy Herkules, a hadakkal megindúlt innét Sophia felé? Tudja ő
azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el
véle. Elég a, hogy mind a vezér, mind a jancsáraga igen nagy pompával
indúltak meg. E csak komédia; mert ők már régen járnak a békeség után,
nem is egyébért megyen Sophia felé, hanem, hogy közelebb legyen a
helyhez, ahol a békeség tractájára gyülekeznek a követek.
Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk
Erdélynek – annak a kedves tündér országnak, és imádjuk az istennek
rajtunk való csudálatos rendelésit, nem csak a mostanit, de még a
jövendőt is; mert ugyan gondolja el ked: a császár nagy igéretekkel tele
való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után
Francziaországban – Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi
basával. A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy
hadakozás által menjünk bé hazánkban; de nem a volt az irántunk való
rendelés. Az el volt végezve, hogy mi ide békeségre jőjünk, és ebben az
országban töltsük el a bújdosást.
De ha az isten a hadakozásról való reménységünket meggátolta, imádjuk
másfelől az ő hozzánk való jóságát; mert amicsoda nagy szövetségben
vagyon most a franczia a császárral, az igaz, hogy Francziaországban
maradása nem lehetett volna, és ha ide nem híták volna is, csak kételen
lett volna Francziaországból kimenni az urunknak. Aminthogy, mihent ide
érkezett, Orleans herczeg, a franczia regens, az urunkkal semmi
correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott. A
császárral való colligátiójára való nézve mit csináltunk volna tehát,
hogyha az isten nem akarván idevaló jövetelünket, a török utánunk nem
küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hivatlan is ide kelletett
volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig
az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy
Francziaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre
adnak. Látja ked, mely jó az isten, ha egyik kezivel eltakarja előttünk
Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségben essünk-e? Nem,
hanem bízzunk, és mindaddig reményljük, hogy meglátjuk azt a tündér
országot, valamíg élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet.
De a lehet, hogy az egészségire vigyázzon ked, az is lehet, hogy szeret
ked, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kedet.