_Drinápoly, 9. máj. 1718._
Némelyeket az isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek
hálákat kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént. És régen
mondom kednek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával
hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni! A
kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a
császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá,
és mindenit a sátorában hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenét
egyszersmind el kelleték hadni – csak a rajta való köntössel lóra
ültették – egynehány csauz kikésérte a városból. Lehetetlen vala a
szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy
tizenkét kísérővel. A való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot
adnak néki. De micsoda nagy magosságról esett le! – Ha megtekintjük,
hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett; de azt kell
néznünk, hogy micsoda felment volt, és fejdelmek rendin volt; úgy
meglátjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a
királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel
valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni, és
az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való
állapotnál; mert a világi dicsőséget megkóstolta.
Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon; de azt
kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet. Hanem már visszátérek
ahoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden
boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az
előttevalójának, de addig csak úsz, amég lehet.
Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették
minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a
hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a
letett vezérnek sátorában – ahol minden jószágát kezihez vette, és
magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt
egynehány százezer tallért érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta
ez a szerencsés vezér, hogy a dicsőséget eléri: egyik a, hogy a császár
a feleségét igen szereti; másik a, hogy magát is igen kedvelli; hogy ne
mászott volna fel a kerékre? Ez, a való, nem volt mészáros, de egy
szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb elébb vitte, a
leányát is neki adta, kalmakánynak tette – ihon már vezér, és Ibrahim
pasának híjják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi
változásokról? de ha gondolkodik is, ha nem is, már a póczon vagyon. Ott
ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert a csaknem bizonyos,
hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé
ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával; mert ő nem hadakozó
ember, elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.
Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyen, és a hazánk
felé való menetelünknek sok szép vígasztalása úgy eloszlik, mint a
felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reményljünk,
édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg
nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz
minden esztendőben 12 holnappal a vállamot terhelni, és a házasságtól
messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é
édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. – Ismét
elfelejtettem, hogy levelet írok, és nem könyvet, és hogy kednek semmi
szüksége nincsen az én prédikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi
prédikátor uram; mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a
mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön
maradtunk; mégis prédikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A pedig
csak azért, hogy az asszonynyal nem kell félben hagyatni a játékot, és
hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást,
de már megszánom kedet, és elvégezem a bosszúállást. Héj! ha tudná ked,
mint szeretem kedet! hát ked? Az egészségire vigyázzon ked. De a
gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.