_Drinápoly 27. apr. 1718._
Édes néném, ked még engemet nem üsmér jól; mert ha üsmérne, nem írná
azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é ked az
én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é ked azt, hogy nincsen nagyobb
gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek? Akire haragszom,
annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell
állanom – ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, a
kire haragszunk, a keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi
ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és
írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é ked tudni? a ked kivánságát bé nem
tölthetem. A franczia követ Bonac itt nem azon munkálkodik, hogy a
hadakozás tovább tartson, hanem, hogy csakhamar vége legyen. A német azt
kívánja, a török pedig már is megúnta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk
a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell tánczolnunk. Hadakozásra
hítak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt,
ami az istennek tetszik? és az ő rendelése után kell járnunk, és azon
nem sétálni kell, hanem futni; mert az isten azt szereti, hogy fussunk
az ő akaratján ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát
azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének – aki a
jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon
szomorkodnám, ha nem szeretne ked: ked pedig örűljön; mert rettenetesen
szeretem kedet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é ked reája? Jó étszakát
édes néném.