_Drinápoly 15. mar. 1718._
Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja, hogy írtam
kednek. De szakálomra fogadom, amikor leszen, hogy, ha az idő meglágyúl,
gyakrabban írok; mert márványkő volna is a ked szíve, de megszánna, ha
látná ked, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam
négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire,
mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a
patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa
székből áll, az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamat egy cserép
tálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja ked, hogy mind ezek
után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tíznek sincsen egy fa széke,
se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó
lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak híni egy leterített
pokróczot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi! De a reménység igen
szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges, mint az eledel, a rossz
házakban lakván mostanában azt reményljük, hogy még jókban lakunk.
Megérjük-é még aztot valaha? – De azt megértük, hogy ide érkezett a
spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok igérettel,
hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is
fennállva fogadta, és beszéllt véle vagy fél óráig. Azt tudja ked, hogy
szeretem kedet, azt is tudja ked, hogy az egészségre kell vigyázni, azt
is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.