_Drinápoly 12. decembris 1717._
Ma, édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha
hozzája menne. De, minthogy mi mind hajdúk vagyunk, csak az urunknak
vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy
török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el ked, mint megijedtem
volt; mert, midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde
kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! – Csak azt néztem már, hogy
melyik ragad meg. De az ijedtség nem sokáig tarta; mert a vezér jó
szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy
mire való volt az a kiáltozás? mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a
vezér valamely idegen úrnak ád audientiát: Éljen Mahumet! Éljen a
győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja ked,
mikor az ember a szokást nem tudja – – másszor én sem ijedek meg. Elég
a, hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy
több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nem csak a bárdot tudja
forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagy
eszű ember mondja azt felőle, mint a mi urunk, a ki is a vezér paripáján
ment visszá, és azt ide ajándékozta – már e szokás. Tudom, hogy mikor a
császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.
Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz
illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a
pompájoknak egyik része abban áll, hogy mindenkor sok szolga álljon
előtte, mikor pedig országos dolgokról beszéllnek, a szolgák ott nem
lehetnek: azért néma szolgákat tartanak, és azok az intést úgy értik,
mintha szólnának, és ezek vannak ben a házban, amidőn a vezér titkos
dolgokról beszéll. E nem jó szokás-é? talám még nálunk is jó volna az
ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál.
Mi jutott eszembe? Ha nálunk az öreg asszonyok némák volnának, a
leányasszonyok nem bánnák: de én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen igen
némán foly, és semmi elébb való mozdúlását nem látom. De attól tartok,
hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a
fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a
fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? jobban szerettem volna
káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a
császárnak. Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az isten rakás
kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinekkinek el
kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart? Itt vagyon a
mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amíg abban tart,
zúgolódás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét
enni, mint itt búzakenyeret.
Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy, ha a jó isten
megtart ebben a bújdosó testben, talám egy kazalnyi rakás kenyeret kell
megennem ebben az országban; mert, ha egyszer megverik a törököt, ha
lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is,
de nem jó hadi ember; ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a
császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, a kinek igen nagy esze
vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prókátorságot, csak
annyit is tud hozzá – de, a vezérségen, tudnivaló dolog, hogy kap; a
császár veje lévén el is érheti; ha azt pedig eléri, a bizonyos, hogy a
békességet megcsinálja, ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás
kenyerünk mellé; mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem
eszszük. Én pedig mind addig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen
szeretem kedet. Hát ked engemet? Az egészségire jól vigyázzon ked; semmi
nincsen annál drágább.