_Drinápoly 29. novembris 1717._
Édes néném, micsoda szerencsés asszony ked, hogy közel nem vagyunk
egymáshoz; mert mindjárt megölelném kedet, és, mentől szebben és jobban
lehetne tőllem, megköszönném kednek azt, hogy kedvesen vette levelemet,
és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kednek, és olyan hosszú
leveleket, hogy még összeteszi ked a két kezit, és úgy fog kérni, hogy
ne írjak annyit; mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint, mikor
kednek írok – jaj! hazudtam, édes néném; mert a ked leveleit olvasni még
nagyobb gyönyörűség nekem, nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak
úgy írni, csak kednek, úgy tetszik, hogy a meg vagyon tiltva másoknak.
Ugyan is, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szűntelen írjunk
egymásnak. Ha az idő annyira elhánt vetett egymástól; amennyiben tőllünk
lehet, álljunk bosszút rajta, és, ha másképpen nem lehet, az írással
beszéllgessünk egymással – talán végtére megúnja, és egymás mellé teszen
minket. De, minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kivánnám,
azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.
Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ide érkezett
a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány, és az itt
lévő nagy urak eleiben mentenek, kiki maga udvarával. Elmondhatni, édes
néném, hogy a vezérek a földi istenek; mert más országokban a királyokot
sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért
fogadták. De, jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és
fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két, három óráig tart
a komédia, a királyság sem megyen tovább: ez a vezér is nagy pompával
jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból.
Ezt pedig igen könnyen megérheti, talám maga is tudja ő azt; mert, a
kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban
szereti vezérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mint ha a
szájából hallottam volna.
Amíg pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kednek a
vezér felől, hogy, ha távúl láttam is, de szép ember. És azt nem kell
csudálni, ha erős, izmos; mert az apja házánál az ökrökkel kell néki
küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kellett lenni. Ebből
elitélheti ked, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a
volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól
dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben?
De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi
ember legyen, mivel úgy is minden nap vért ont, mintsem egy fafágóhoz, a
kin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut. A császár udvarában volt egy
fafágó, törökűl baldacsi. A császárnak megtetszett az ember, hogy jól
vágta a fát – az udvarában valamely tisztnek teszi, azután elébb-elébb
annyira, hogy vezérnek teszi. De szerencsétlenségére a császár olyankor
tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka czárral
való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka
czár ellen küldik, a kinek is úgy megszorították volt már a táborát
Pruth mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a
baldacsi okos lett volna. A czár látván, hogy rabságban kell esni, a
feleségének esziben jut, hogy talán, ha ajándékot küldenének a vezérnek,
megcsinálhatnák a vezért: másnap nagy ajándékot küldenek neki, a
békességet is megcsinálják véle, és így szabadúl meg a rabságtól a
muszka czár egész hadával.
Az alatt érkezik a svécziai király a vezérhez, és mondja néki: ihon
kezedben vagyon a czár, holnap rabbá teheted, ha akarod; arra feleli a
vezér: údde, ha rabbá teszem a czárt, ki viseli gondját az országának?
Itélje el ked, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a svécziai
király. De azt kérdem kedtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez?
De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál. Megválik, mint
folytatja dolgunkat. Én pedig azt kivánom, hogy a ked egészséginek dolga
jól folyjon. Édes néném, ha tudná ked, mint szeretem kedet, hosszabb
leveleket írna nekem.