_Drinápoly 7. novembris 1717._
Így szeretem, édes néném, hogy elűzze ked azt a veszett restséget, és
énnekem írjon. Éppen akkor vettem a ked kedves levelét, amikor lóra
kellett ülnöm. Megmondjam kednek, hogy hová mentünk? Ahoz a világiképpen
való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál,
amikor lehet; de annyiban nem irígylem szerencséjét, mert azt mondják,
hogy nem szép. Azt elhiheti ked, hogy nem láttam, azt is elhiheti ked,
hogy nem kivánom úgy látni, valamint azok a kappanformában herélt
emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a
császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a
gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a
császári leányt? A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nem csak a
gazdag házaknál lakik a jó házasság.
Édes néném, tudom, hogy megcsúfol ked, és azt mondja ked nekem, hogy úgy
beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, a ki tudja,
hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság; de ha
szinte a ked kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém,
májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget, a kedvetlen,
de gazdag feleségért elhadni – hát nem jól mondom? – Nem beszéllek hát a
házasságról; úgy is itt attól két száz mélyföldnyire vagyok.
Azt kell hát kednek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott,
nagy pompával fogadott, majd két óráig beszéllgetett az urunkkal, egy
szép paripával meg is ajándékozta: mikor pedig el akart tőlle búcsúzni,
a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a
barátságok; mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez,
úgy a határjában volnék. Még semmit sem tudunk abban, amiért ide
jöttünk. De félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstbe ne menjen; mert a
török örömest megbékéllik, ha megverik.
Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az isten akaratjára kell
hadni magunkat. Ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkat. De azt
elhiszi-e ked, hogy nehezen szokhatom ehez az országhoz? Való, a törökök
bennünket szeretnek, semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi
bántódása nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt; mert semmi
ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem
útálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon
bennünket. – Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki
magához híjjon; mert ugyanis miért? ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa
kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás; – – mikor pedig a
füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól.
Azt ugyan talán meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy: mint vannak a ked
gyermekei? – de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a ked felesége? azt nem
jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. És a
gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a
világon. Micsoda nyájasságért kivánhatja hát valaki a török barátságot,
hanem csak épen valamely haszonért?
A való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való
idegenséget; mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahoz, a kivel nem
tudunk beszélni: mint, a kivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még
eddig, édes néném, igen igen keveset tudok törökűl, nem tudom ezután
mint lesz: de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három
szónál, a kit tudok, talán tudósabb nem leszek; mert nem lévén semmi
társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és
így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint
vagyok. Ítélje el már ked, hogy, ha kell-é ész, három szót megtanulni,
és megtartani. Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban
megüsmerem a dolgokat, és a várost, akkor többet írok. És arra kérem
kedet, hogy szeresse ked ezt az új vendéget. A restséget félre kell
tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.