_Drinápoly 29. octobris 1717._
Ideje már, édes néném, egy levelét venni kednek, amelyet itt adták meg.
Megérdemli már ked is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a
császári városban. Gallipoliból 22-dik. indúltunk vala meg. Az úton
semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel
jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri
nevű városban urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőlőtőt láttunk
vala, mint egy nagy szilvafa, – abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a
szőlőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a
csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőlők voltanak, másfelől még
csak tiszta egres volt, másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni.
A három része az esztendőnek hogy mint munkálódik a szőlőtőn, itt
egyszersmind meg lehetett volna látni.
28-dik. pedig másfél mélyföldnyire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán
tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk
eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb
volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket
az ura nevével. De, ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele
volna? A való, hogy mindenikünk ehezett, de az is való, édes néném, hogy
éhtlen keltem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolczvan tál étekből.
Ezt ked el nem hinné, ha a szokást nem tudná – eb szokás! kutya szokás!
– Jaj! édes néném, alig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték
előllünk, a másodikát, harmadikát, egy szóval hetven vagy nyolczvan tál
így repűlt el előllünk. Némelyikben még nem is mártottunk, már vitték, –
úgy tetszik, hogy csak az orrunkat akarták megvendégelni, és így
koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk valamint Tantalus a
tele vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor
haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De
az italról szó sem volt. A való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot
nem okozott.
Ennek a száraz ebédnek vége lévén azután igen könnyen lóra ülénk. Az
urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a
szállására, estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, a mely
jobb volt az ebédnél; mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a
mi cselédink, és akkor vitték ki a tálat, a mikor mondottuk. Ez a
kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak; hogy ne volna, mikor a
leányával hál? Minthogy a vezér táborban vagyon, most ő viszi végben
hívatalját. Ibrahimnak híjják. Az urunknak igen jóakarója. Ez is
jovallotta egyik a császárnak, hogy utánna küldjön Francziaországban.
Még nem láttam ő kajmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kedet.
Hát ked engem?