_Gallipoli 21. octobris 1717._
Édes néném, még kednek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik
nekem, de az igen jól esett: látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a
fejdelmet elhagyá, a ki is ma a tatár hám látogatására mene ugyan a
tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben,
hogy majd elrabolnak bennünket, már csak azt néztem, hogy melyik kötöz
meg: de ezek igen emberséges emberek, jó szívvel beszéllgettek volna
velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem
elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel ő tatárságoknak
jóakaratjokat, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát
hagyának.
Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet,
mivel a császár veres hintója elérkezett, a melyet urunk után küldöttek.
Veresnek azért hívom, mert kivűl veres posztóval vagyon béborítva, de a
hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztat pedig négy fejér szokta
húzni, vagy vonni, azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik; mivel már
azt el is felejtették, annyira megöregedtek – nyolczvan esztendőt csak
adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt
gondolná ked, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat –
annak az ő tiszteletre méltó fejér szakálát nagy csendesen mozgatja a
nyerges ló, az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból,
mondom, régi szokásból; mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leczkét:
a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg
ne náthásodjanak.
E mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt. A nép itt már
szalad Ázsiába. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha
vagyon onnét másfélszáz mélyföldnyire. Eleget mondjuk, hogy mi azért
jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda.
Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni? Elég a, hogy holnap
megindúlunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas, és sok
feleségű császárt, és a fényes, tündöklő portát. De, édes néném, a
restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben
a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten
hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni
kell; mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én?