Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák
járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit
viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba
voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.
– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte
nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.
– Milyen kulcs?
– A házkulcs.
A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos
úgy reszketett, mint a fázós ló.
– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.
Az asztalos megállott és visszafordult.
– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.
– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg!
Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen
fakó szemeit rájuk meresztette.
– Mi az?
– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat,
ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…
– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.
– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a
nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te
őrült! Az Isten verjen meg.
– No ne idegeskedj szívem…
– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…
– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az
öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv,
hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.
Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.
– Igen, – mondta s előre indult.
– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel
hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva
hagyja a házat…
– Utánad mentem.
– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton…
Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az
állattal.
– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá
kell szokni.
Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.
– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor
odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.
– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.
– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én
ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?…
Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem
szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem
engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek
tenné ki magát s az állását is vesztené.
– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a
gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…
– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk
kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a
családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.
– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a
férjét egy fiatal asszony.
– Nem is poloska. Tetű.
– No… édes gyermekem…
– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.
Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.
– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én
megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?
Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt
volna fel.
– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani.
– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam
volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…
– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.
– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét
megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött –
mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.
– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni?
rikácsolt a vén asszony.
– Hallgasson!
– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!
– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal
asszony – Nesze!
És pofon vágta.
A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az
öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.
– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!
– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én
vendégem!
– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!
– Fogja be a száját, parancsolom!
– Phi.
És szembeköpte.
Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította
rajta a nagy téli bundát.
– Előre!…
A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az
arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.
– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az
asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem,
hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a…
– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy
visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…
Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.
Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról,
ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.