Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám
látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált
és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta,
a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy
csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy
minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura
galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik
mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a
műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott,
sóhajtott és kiment.
– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy
pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.
– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, –
mondta az asztalos.
– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy
még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket
haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a
vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember
orrát.
Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két
asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett,
táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a
szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos
széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig
fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a
kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az
ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta
néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti
ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta
kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon
kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a
kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát
járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős
zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem
pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot
tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké
elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A
fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a
másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában,
amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken
az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja
ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok
hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját
apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel
türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült.
Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie
hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral;
minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta
nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor
hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag
tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el
szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a
vacsorát is.
Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.
– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a
felesége.
– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség
gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.
Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok
beszédét.
– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom;
úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.
– Meghámozta mama?
– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy
krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép
zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt
tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.
– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?
– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán
szörnyed el.
Nagy nevetés lett a félreértésen.
– Nem eccerre főztük be.
– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.
Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt
karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott
ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles
csipeje van. Egész asszonyos.
– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket
el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós
ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül,
sóba. Igen jól eláll.
– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám
hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha
kevés cukorral is.
Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós
ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg
kell enni.
– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot
prédálni, de _ennek_ is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki,
pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.
Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az
asztalosra és kicsattant belőle:
– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?
– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny
teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján
felkiáltott.
– Ki bizony.
Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.
– Látod, én meg nem lököm ki.
Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.
Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami
beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre
mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De
az ő feleségének nem lesz soha…
Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott
posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér
csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül
letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben.
Csak a gyerek hiányzott.
– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka,
paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel,
milyen jó, Imre.
Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az
anyósa.
– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak
kinálni, majd vesz akkor.
Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle,
karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól.
Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer
mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább
gyereke volna…
Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet
összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre,
mikor ment ki a szobából.