A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig
rakva ruhaneművel.
Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa
le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony
kimerülten ült le egy székre.
A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a
jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek
batyuban.
– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.
Az öregasszony fölkapta a fejét.
– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette
a jobbra.
A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör
betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos.
Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen
eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is
gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok
csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem
szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.
– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson.
Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá
ne férhessen, – mondta az öregasszony.
S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén
volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan
volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A
nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.
– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy
rögtön ki ne mondja, amit gondol.
A fiatal asszony megrántotta a vállát.
– Bánom én.
Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a
bútorát? Haza hova vigye?
– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül
valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az
egész világ felfordul.
– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.
– Az.
– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a
szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence,
borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.
– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…
– No egy asztalos még annyit se…
– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna
ilyen bútorod.
– De hát mi lesz mán?
– Mivel?
– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?
Az öregasszony rá nézett a lányára.
Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.
Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.
Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.
– Ez az enyém talán, – mondta durván.
Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.
Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta,
hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.
– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát
sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem
érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még
egyet.
A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is
bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez,
aki mindent tür.
Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha
tüzes vassal szurkálják.
– Ez is az enyém, meg ez is.
Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.
Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét,
gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal
fordította le a rajta levő holmit.
Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát
a gyaluforgácsba dobja.
– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg
csöndesen, fájó szivvel.
– De jól tudja. Valahára.
– Nem értettél meg engem soha.
– No, van mit meg nem érteni egy –
– Egy asztaloson, ugy-e?
– Igen.
– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.
– No nem dobom többet.
– Eléggé fáj.
– Mi… Mit motyog?
– Eléggé fáj az nekem.
– Haha.
– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a
lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis
darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.
– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy
ki tudsz lökni…
– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!…
Ilkám! Ne menj el, ne menj…
Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét
rázta a zokogás.
Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.
– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól
elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig
nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…
– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan
bolond volnék…
– Legyél.
– Nem vagyok én _Mariska_, – vágta meg az asszony.
– Kár, – szólt csöndesen a férfi.
– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem
vettél el, nem őt, ugy-e?
– Nem úgy gondoltam…
– Hát igen; az _affélék_, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak.
Majd elveszed, ha én kinyúlok.
Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke
haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a
kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a
szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a
lyukreszelésen, az repeszthette el.
– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.
– Azt nem kell igérni!
– Mit?
– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?
– Persze a Mariska jó volt _igéret nélkül_ is.
A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles
csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós
ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…
Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az
elérhetetlenebb.
Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli.
Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta
vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De
ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…
Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete
izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még
inkább valakit; valakinek a jövőjét.
– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…
– Én!
Az asszony szeme kutatva nézte.
– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal.
Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.
– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.
Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.
Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.
– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen
tehetetlentől… nem is telt volna ki…
Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe.
És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal.