Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.
– Istenem, aki most kinn jár!
– A; jó ember otthon van.
A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy kinyujtott
kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember
minden percben odanéz, nem borul-e fel.
– Kegyetlen vagy Ilka.
– Én már nem ismerek se istent, se embert.
Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele
van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablak párkányban
is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlít. A butorok
mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét
melegítette fel, a háta mindenkinek borzong.
– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a lány.
Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles
ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró
fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok
gyultak.
– Nyomorult…
A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva
látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt
elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy
hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány
szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos
remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka
földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomoruságos földrengése,
amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet
rontja egyenlővé a földdel.
– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te… te
vénlány.
Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most
visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.
A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa
belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei
tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő
könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen,
lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó
nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már
rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz
nyavalyásnál.
– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos.
Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte
görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már
megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.
– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán
összeállhassatok. Buják.
A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt
a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki faarccal tud alávaló
gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád
érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.
– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli
meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, – ilyenekkel
kell az életét pusztítani!
– Szajha… eredj feküdj mellé.
– Uhhh… – ordított fel a lány.
– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!… Bakzik
utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít utána…
– Oohhh…
– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló.
– Az urad!
Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó
megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a
hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk
dolgán… de erre megállott a zakatolásuk.
A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje,
mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében.
Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy
végében, hogy el ne szédüljön.
Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakálával,
hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival.
– No mi a, mi a; mi a mán… No mi?
– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbítette a
szájaszélét.
A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított.
– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.
– Látja, apa!
– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te
köpedelem, te orgyilkos!
– Tetszik látni.
– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton
– üvöltött a lány.
Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.
A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.
Az apjuk kiterjesztette a kezét.
– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy hogy rögtön
belerekedt: – Mariska!
Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a
nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a
szemüvegen keresztül.
– Mi van itt?!
– Eh, semmi; – mondta a tanító.
– Már azt hittem ölitek egymást… Szép dolog, hogy testvérek… Istenem,
istenem…
Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.
– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! – mordult az
urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz belőle.
Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta
annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig
borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca
tűzben égett.
– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, – motyogta
az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s
felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az
asztalosának fogja pártját.
Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit
elmosolyodott.
– Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így eltudja
ereszteni! – pattant fel az öregasszony.
– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító.
– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én eleget
mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember
hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt van.
– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam,
hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk.
– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.
– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne
flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy
kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón
dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg
százhuszonöt forintot.
– És egy éjszaka elver háromszázat.
Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt.
– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek
el három krajcárt se. Mer nincs nekik.
– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, – förmedt fel az
öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán.
Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy
fényképet. Nem látta.
Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított.
– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes,
jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.
Nem felelt rá senki semmit.
Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga
szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.
– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg asszony, –
vak. Mán megvakult.
– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, – cukorédesen s
teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony
sóhajtott.
– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.
– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből, –
te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt,
hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A fene egye meg ezt az egész
életet.
Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett
az orrán.
– Halljátok ezt?
– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az
apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!
– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!… Neked a
te urad _az asztalos?_… Hát most már értem. Értek én már mindent…
Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?…
De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen
rothadt, mint ez a rongy tanító _úr!_
– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a
szülei tekintélyt.
Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész
testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a
szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább
megroggyant öreg térdein.
Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.
Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet
vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül
tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre…
Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú,
aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle,
valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is
vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét…
– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám –
mondja az undok s ő végig-végig reszket.
– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál
volna.
– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis
intelligens ember.
– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.
– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is
csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden.
Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki…
Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve.
Reszketett a teste.
– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert
becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a
méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a
lugasban való csókolózást érezte.
– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az
angyalt kell…
– Undok… – lihegte a lány.
Egy kis csönd lett.
– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.
– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.
– Te…
– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a
keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.
Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla.
Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami
pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.
– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel.
Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.
Elhallgattak.
Ujra kopogtak. Gyáván.
Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején
kettéválasztott és kontyba font fekete haját.
De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.
– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a
rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő
cammogott ki a hideg konyhába.
– Én vagyok atyus!
– Ki?
– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.
Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony
elmosolyodva hallgatott.
Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.
– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a
felesége otthagyott, az menjen dolgára.
– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.
Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott
nyögéssel.
Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása
hallatszott.
Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az
arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.
– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.
Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy
ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az
Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég
megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő
hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez
számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog…
Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan
mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért
játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a
nagylelküségével…
Zárcsikorgás, léptek, csönd.
Az ajtóban megjelenik a férfi.
Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony
jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát
látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az
agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.
Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni,
átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a
csöndnek; gúnyosan kiáltotta:
– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik
ágyat is!
– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a
hugát.
– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember…
Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az
urának.
Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan,
szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító
pedig kifordult a szobából.