Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő.
Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a poros, bűzös
kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanítsa írni, olvasni.
Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorúlt, amelyben nem volt
vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa, okos beszédét.
Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira nagy
gondot fordított, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér vászonsapkát vett,
elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrút, ahogy a lány
tanácsolta.
Az egész falu róla pletykált s éppen úgy nem tudták, mit akar, mint ő
maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasítják. Néha dühöngött
miatta, néha nevetett s elérzékenyült, hogy az orra is lógott.
– Mért nem mégy neki, – mondta a főbiró szárazon.
– Nem kell olyan sok teketória, – biztatta Hegymegi doktor.
Mihály összerántotta a szemét s azt mondta:
– Ez egy kitanúlt, becstelen személy. Észrevette, hogy egy kicsit
érdekel, hát nem adja le a… Legközelebb már erőszakot fogok… Meg akar
veszíteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a kivánság,
puskával tudnék rámenni.
Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz
Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind arról
beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a tanítónő, aki
védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanúl nyitott arccal és
szívvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya lesz Mihálynak. Mindenki
keresztet vetett rá, de némelyek azt tartották, hogy már meg is történt
az eset.
Legjobban persze a Mihály asszonyai. Az anyja rettegő szemmel leste a
fiának minden mozdulatát s szakadatlanúl tele volt apró tűszúrásokkal,
amivel a lány jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer nyiltan tanácsolta a
fiának, hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja
magát az ujja körül forgattatni.
Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordúlt, megint ott volt a
tanítóéknál, ahova már úgy szökött be, lesütött fejjel, mintha a tűzbe
ugrana be.
Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott végig az
iskolaudvaron, hátra le a kertbe, ahol meg szokta találni a leányt,
nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem találkozott.
A leány egy kis padon ült és sírt. Ahogy Mihály meglátta, felugrott s
rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba. Mihály
meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte magát. Tudta,
hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra…
Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét lesütötte
s halkan szólongatta az ajtón keresztül:
– Szerén… Szerénke… Kicsi Szerén…
Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy
rácskerítésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most valaki
meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől.
– Édes kis Szerén… Drága kis Szerén.
A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának pisszegése
hallatszott.
– Ne sirjon édes… Ne sirjon édes… – könyörgött Mihály olyan lágyan, mint
az alkonyati szellő.
– Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza – és gyöngéden, ahogy
csak lányok tudják taszítva visszatartani a szerelmest: – hagyon el
kérem és ne törődjön velem többé…
Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a halántéka.
– Én? Soha! – fulta rekedten. – Ne kinozzon! Szerén! Hát mit akar velem!
– morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanítóék lakásának az
ajtajára lesett, nem jön-e tanu…
A lány csak tovább sírt.
– Szerén…
Mély csönd.
– Szerénke…
Sóhajtás.
– Szerénkém… Kicsi Szerénkém…
Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a homlokát a
lány ajtajára:
– Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága
szerelmes kis Szerénkém…
S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és szerelmes
szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő indulatok ragadták el,
hogy ököllel szakítsa be az ajtót az egész világ szemeláttára.
Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a lány és
minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyítt, mint ajtó előtt a
kuvasz.
– Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam!
Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány szoknyája.
Suttogó, békítő, türelmes szók szöknek ki:
– Várjon… menjen a kertbe kérem… Menjen… és én is kimegyek.
Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték.
Lebukott kedvvel fordúlt meg s bandukolt el a kert felé… Szíjta a fogát
s lebiggyesztette az ajkát.
A kert kicsiny volt, de rendkivül sűrű, tömött. Lécállványon szőlő volt
felfuttatva az ut fölött a sötétárnyú lugasig. Buja kövéren nőtt a
túlzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha és vértetü lepte meg,
a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák szára, nagy barna búgóit
lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő leveleit még mindig a nap felé
nyujtogatta s lehervadó nagy virágok lógtak rajta; a ribizlibokrokon le
voltak hasogatva az ágak, földön hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek
gaz között sárgultak s száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai
szétrepedeztek s kiforrtak a napon.
Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt, égő
fejét a tenyerébe hajtva.
Egy perc múlva felugrott, fogát csikorgatta.
– A disznó… Most be akar fonni… Ő akar a nyakamra ülni.
Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott.
– Milyen egy kitanúlt személy minden lány… Nem eresztett be… Hiszen csak
bent lettem volna!
Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal, még ha
akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték, de megtette
volna! Most meg!
Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a szemöldökét s
úgy érezte magát, mint a vad a hálóban… Talán még most elfuthatna… Ha
átvetné magát a sövényen…
Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét.
– Szerén… Drága… Drágaságom… – mondta heves hebegéssel s megfogta a lány
kezét.
Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a
szőlőlevelek alatt s hálásan és melegen és könnyesen emelte fel rá a
szemét s úgy nézett, mint egy Madonna.
– Én tudtam… hogy maga jó…
S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy cseppekben gurult
az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy bőrén s harmatos
csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a cimpáján, aztán az ajka, a
csókolni való bágyadt, elgyötört fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta
a karjait és átölelte a lányt és megcsókolta, forrón, szorítva, rágva s
azt suttogta:
– Legyél a feleségem, legyél a feleségem.
S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát a férfi
kinzó szorításának és engedte, hogy az becipelje a napról a vadszőlő
fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt alattuk s a kis
asztalra, amelynek karó lábai kidültek a fordulatuktól.
Úgy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen, mint két
süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját a lány izzadtságverte
nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el s beszívta a lány
forró nyári illatát, aztán lassú küzdelemmel elrabolta a száját, a nagy,
sebformájú, forró, nedves száját.
Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi karjai
közül és lázban, lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, míg a szemei oly
gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos bünösé:
– Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály!
– Feleségül akarlak venni! Feleségül!
– Istenem!
– Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit!
A lány kuncogó kacagásban tört ki s arcát bedugta a Mihály álla alá,
odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a széles,
gömbölyü, gyönyörű vállát a belső öröm kacagása.
És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte magában:
– A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg.
És azt lihegte hangosan:
– Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te…
S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s egyre
jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé.
Ez átölelte és felhúzta magához, a vállát s a nyakát csókolni kezdte, a
fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz vágásában, ahol a
nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint a legüdébb harmatas
bimbó, aztán körülment a fején, az arcán, az állán s egy foltot sem
hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul.
– Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam utánad,
ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te szent, te
angyal, te drága cudarom.
Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte a
csókjait, türte mint a tűzesőt s csak a kezével simogatott és
szorongatott és lelkendezett.
– Most aztán mondd meg, mi volt a bajod.
– Semmi.
– Semmi?
– Most már semmi, semmi.
– No csak mondjad, csak ki vele… Pletyka?… Az?… Az én fajtámból?… Igen?…
A hugaim?… Az anyám?!
A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el, réveteg,
véres szemmel fordította körül a fejét.
– Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, – lihegte, hazudta, –
hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a házból… Pusztulni…
A jányokkal együtt… Mert ott csak egy asszonynak van helye! Az én
feleségemnek, az istenit neki!
S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy csókkal
fizesse meg, csókkal tapassza be a szót.
– Te drága, te jó, te legjobb a világon.
Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a
kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyúlt. Kivette
a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta a szivart,
leharapta a végét, rá akart gyujtani.
Hegymegi doktor tette a vállára a kezét.
– Szervusz, szervusz Mihálykám… Akarsz gyufát?
Rágyujtott.
Együtt mentek tovább.
Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba Mihályt.
– No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma?
– Széna.
– Maffene, csak nem. Megvan?
– Meg lesz!
– Á, á, biztos?
– Biztos.
– Hogyhogy?
– Egész egyszerüen: feleségül veszem!
– Maffene!… Csak nem.
Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni.
– Hát… utóvégre ez a legolcsóbb…
– Az már igaz.
– Egy-két év múlva, ha megunom, kiadom az utját… De hogy én egy ostoba
szenvedélytől megvesszek!…
– Látod, ez még inkább igaz, – mondta Hegymegi doktor, egész homloka
csucsára felvonva szemöldökét. – Ez meg még inkább igaz: első az
egészség.
S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot is
elintézte.