Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők
fölött a fehér napernyőt.
A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre
a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli
grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.
Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a
lánynak.
Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen
leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal
kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.
Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy
tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a
pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy
lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.
Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a
szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul
suhan el.
Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.
A vére föllángolt.
Cél, az van.
És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta
lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás
ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon,
aki hírbe nem akar keveredni.
Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy
gyalogjáróra.
A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult
szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó
nagy fehér leánynak.
A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő
legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva
le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson…
– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy
szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!
Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan
indult tova.
Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már
kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan
lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.
– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s
végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.
– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott tovább. –
Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok
váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor akármikor
felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak,
hanem olyan nőket, hogy…
Cuppantott s vérbe borult a szeme.
– Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak
járatja az embert maga után, potyára… Ezek a legkitanultabbak, ezek a
látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a
tanító kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg…
Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.
Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép
dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.
– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz, elnéz a
fejem fölött, azt a hétragyogóját…!
Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík mezőre a
dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett
neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzű esteledő
napfényen az a bronzszínű haja, az a vérforraló, átkozott dús bronzvörös
haja.
– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman
tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem
a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem… Egyszeri
látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt…
Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak.
– Szép dög.
S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban,
szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős
izű bonbont.
– Szép lehet… ugy… istenigazában!
Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla
panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni
kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon…
– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos
kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se látott a
bestia…
Egy percig hallgatott.
– Pedig szép… Szép a nyavalyás…
Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé
képzelni azt a vastag bronzszinű hajat, amely vastag csigában
konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama kalapja alól. A fehér
nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla… Tenyérrel
megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a
kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei,
milyen csipői vannak… A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s
önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimítsa…
Nagyot sóhajtott.
– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám
érte, ha csak egyszer…
Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan,
biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.
– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a rongyos
falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda
szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkincscsé
tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták…
Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a
kegyekben… És mit is akar. Egy kis falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire
néz, mire számít. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához,
legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára.
Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen
jól megoldotta a tanítónőcske sorsát.
– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását, amely olyan
szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó bizsergésben
tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk, hogy a lányt más
anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is
emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal férfi kerül így önálló
tanítónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb túl legyen az
ártatlanságon… Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki
bőségét?
Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak úgy törölgette
magáról a verejtéket.
– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. – Persze, az
az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számítás! Az hogy
nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják
biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák!
Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az egygyel képesek a
végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan véve a dolgot, nem
érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek!
A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra nyugatra,
amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyű nyirségi
homokdombok miatt.
Az ajkát harapdálta.
– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű elbánni,
– okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez nem is
ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele
bánni!…
Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal.
Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte
izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja
csókolni, csókolni…
Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.
Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt
pirulva. A szeme ki volt égve.
– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete lány a
kukoricásból.
A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken.
Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a
földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány nevet érdemelnek!
– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú huncut,
akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések
óta.
– Fáj a foga!
– Mire?
– Kire?
Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.
Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak
őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz mázsás szókkal
tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával,
ha éppen tekintélyt akart tartani.
Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős,
agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű
parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe riskáktól,
ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja
őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút lát.
Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta ezeket a
satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s
akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni
alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni még az a nagyszerü nő,
aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábító és
fenyegető szirén.
Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szelidítse.
Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a
dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább.
Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.
– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek vette.
Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját, amit úgy
felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a
lány elé, kalapját lengetve:
– Kisztihand!
A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány,
gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja
úgy fénylett, mint az arany.
– Nagy sétát méltóztatik tenni…
– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a
mezőn járni.
– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak
akkor mennek a mezőre, ha muszáj…
– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem
volna, ha Pesten maradhatok…
Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti
lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és merészebb.
– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe nézett.
– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az
iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.
Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s felvonta a
vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt,
szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek
volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály úgy érezte, mintha a
lelkén zongorázna a hang.
A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt kérdezte:
– Mi ez?
– Ez? Ez valami gaz.
A tanítónő édesen kacagott.
– Ez kérem Euforbia pratenzisz.
Mihály nevetett.
– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából…
Nekem az elég a botanikából.
Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök
lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett,
körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal,
emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az
egész nagy teremtett világon.
– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt, fehér
arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a
nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek este kigyúlt mécsese
csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a
Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk
jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott,
míg áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni?
– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten.
– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert
beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár.
Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó
arcára s azt mondta.
– Minek jár maga akárkivel?
A lány idegesen felkacagott.
– Hát a kollegáimmal csak járhatok.
Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami
elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó,
amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek,
hogy belebágyadt.
– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem.
A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól
kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal úr arcába
nevessen.
– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem
köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.
Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány
babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány
csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele.
Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan és
odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes,
keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány
könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszorítást.
Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott
s ruganyosan lépett.
– No Mihály, mentél valamire.
A volt főbíró csapott a vállára.
Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta magát,
lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével,
föllélegzett s azt mondta:
– Hogyne kérlek… Még ilyen szeretőm nem volt… mint ez a kis tanítónő
lesz…
S nevetett, idegesen, merészen nevetett.