V.

Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan néztek ki

az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az égről

lecsúszott esőfelhőkkel. Hát így kell szenvedni a drága pénzünkért; nem

jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember vacsorázni az

állatkertbe, vagy a szigetre.

Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég csudálatos

kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger kisimult s mély kékben,

nyugalmasan villózott a domboru láthatárig, tulsó partján feltüntek a

vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part egyszerre megtelt sétálókkal s

a nedves padokat finom zsebkendőkkel törülgették, akik a szép kilátásba

akartak süppedni.

Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A kávéház

nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly kitünően

fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján röpködött, mint

valami repülő delfin, férfi társai markából, egy-egy pillanatra egész

karcsu testével ki a komor vizből s bele a felvert ezerfodru habok

fehérségébe. A trambolinról messze hallatszott rekedt, ideges, fázós

kacagása s a hölgyek, akik fehér ruhában irigyelve nézték a terraszról

vidám pocskolását, fázósan huzták össze magukat s azt mondták:

– Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger.

Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a csobogó

tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke olasz asszony,

három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a tömött ruca; vékony fehér

békalábakkal rugdosódtak a vizen a kicsik, mint apró Murilló-angyalkák,

szárnyacskák tömbjeivel, úszótökkel a hátukon.

A fiatal úr, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz

kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a kabinokból még

szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de amint igazán belépnek

a terrasz publikumának szemhatárába, egy pillanat alatt lehámlik róluk a

ruha szeméremkinja, s testüknek teljes pompájában, a termetükre simuló

egyszinü selyemtrikóban kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte

öntudatlan ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger

ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a szárazföld

illemeiről. A viz boldog testéletű őslényekké teszi az embert.

Félóra alatt már zsibongó sürűre gyültek lent a csendes, homokos öbölben

a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és töppedtebb

férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi kötélvonalon tul, a férfiak

számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak odafent sütkéreztek

az öltözők alatt a galérián vagy a lusták szikláján süttették a nappal

magukat, vagy legtöbben a nők között lebzseltek összefont karokkal, a

forró kis női testek közt, amelyek bizonyára felmelegítik a végtelen

tenger e kis sarkát.

Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki örökké

szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól körülúszva,

körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a távoli dobogón, itt a

magános úszó, a barna nő, a szemébe hulló frufrukkal, amint erős barna

karokkal szeli a lapos tengert, úgy öleli, simogatja, hogy minden

férfiszemet magára igéz, míg páratlanul csúszik körül, körül a viz

kékjén; itt ugrál már a karcsú testű fickó, aki hosszú

bugyborékolásokkal bukik fel a számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek

arcú egyszerű lányok, akik otthon a kassza mellett, az íróasztal mellett

fognak soká emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a

sárga kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat

énekelve s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek be teljes kosztümben,

fürdődresszes fiúkért…

A fiatal úr visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis magyar úr

rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép fiatal, finom barna

asszonyába belékarolva, rákényszeríti, hogy az ő falánk férfiszemével

nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a nászutaspárt, amely

hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy kettejükön kivül talán más

párulási lehetőségek is vannak; az öreg ezredest, aki vastag fehér

bajusza alól nevet, a belső tűznek ifjúi fellobogásával; a mamát, aki

Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De ne légy olyan soká a kövön. S a

kis lányt megint, aki vállát rántja s még bátrabb pózban hever el lent a

szikla betonozott tetején, a fölötte tüző férfiszemek alatt.

S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerű nőre, aki ezüstszürke

selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött,

kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján.

Ki lehet ez! Hatalmas és formás mellei, széles csípei; hosszú karcsú

lábai, vakítóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a napon, míg

lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés álla, szelid

tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei egyszerre

meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző ráismer a hajdani

tanítókisasszonyra.

Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha így

láthatja, amint most a vizbe siklik s tova úszik a kötél hosszán, egész

szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kék fényű vizből.

Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban

szabadítja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete trikóját…

A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen atmoszférába

ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége. Rövidlátó szemét

erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s lomhán fordította

szemét tovább. Izmos karjait összefonta, s jól eső önérzettel érezte,

hogy most szebb és neki illőbb ruhát visel, mint mikor utcára öltözik.

Rászállott a közérzés s ennyi meztelen, meg annyi felöltözött nép közt

épúgy hordta testének szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban,

frissen vasalva állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is

ugyanúgy érezte s önérzettel nézett el a szőrös karú és rövidlábú,

pókhasú emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak

önérzetével pakolták ki magukat a világ elé.

Valaki a vállára csapott.

– Aggyisten öregem!

Mihály úr volt.

A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete bajszú,

kopaszodó úrra s melegen rázta meg a kezét.

– Hát itt vagyunk, itt vagyunk, – mondotta Mihály úr kissé leereszkedő

fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn; domború

embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé gúnyos mosoly

lappangott, – hát a magyar közigazgatás sorra tengerre küldi az

embereit?

A fiatal úr finoman elmosolyodott.

– Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a földmivelésügyiben

fogalmazó.

– Brávó öregem, azt okosan tetted, – kiáltott fel Mihály nem titkolt kis

megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük a mértföldes

távolság s oly egyszerüen kezdte tegezni, ahogy az most már ilyen

körülmények közt illik, – bizony, tudod, nem is érdemes nálunk maradni,

én is csupán unalomból, úri passzióból, meg a feleségem kedveért

vállaltam a főbírói hivatalt a járásban… Hát, nálunk, falun, tudod, ez

meg a vadászat, ez a kettő még úri sport.

Jóizűen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak.

– Brávó, gratulálok főbíró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek

alássan.

– Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van ám a

kuria! A régi angol kertet mind kivágattam, és a vén fák helyére modern

francia kertet építtettem; nagyon helyes ma a ház környéke… hehe, még a

cimert is megaranyoztattuk…

– Talán a házasság… Valami gazdag lány…

– A fenét, isz ismered a feleségemet. A kis tanítónőt vettem el… Persze

te már nem voltál ott az esküvőkor.

– Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél csak egy

kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a közigazgatásba. Ha

tudnád, mennyi hasznát veszem.

– Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg nem

fordult, abból sose lesz jó politikus.

– No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát a…

– Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, míg kineveltem

magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a kis

öreg. Ma olyan gazdasszony… meg olyan társadalmi potentát, hogy e!…

Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően úszik…

Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték a kötélcsúcsot. Ott

megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az ezüsthölgy után.

– Hány esztendeje is annak, – kérdezte a fiatal úr.

– Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik… Hát, hát, már úgy

látszik együtt fogunk elkorhadni! – tette hozzá cinikus nevetéssel a

régi ismerős előtt.

– Gyerekek?

– Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák!

– Itt vannak a kicsinyek is?

– Fenét! nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel jöjjek

Abbáziába… Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg, nagyon

sokan tudnak magyarul…

Jóízűt nevettek s gúnyos szemlélődéssel néztek körül.

– Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell egyszer.

– Tudsz olaszul?

– A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a feleségem

beszél németül, karatyol franciául, a télen francia kisasszonyt is vett,

hogy belejöjjön… Én meg fizetek! Így osztán keresztül mehetünk az egész

világon is.

Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját: csak a magas gallér hiányzott rövid

nyakáról.

– Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már úgy kikoplaltam magamat

egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza expediálom,

én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel akkor?… Nahát az

nagyszerű lesz, már tudod, torkig vagyok a béreslányokkal, meg az

effélékkel. Hopp, itt is a feleségem!

A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe úsztak. Mihály úr úgy

úszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával pacskolt.

Az ezüstszürke nő úgy nyujtotta oda a kezét a fiatal úrnak, mintha

otthon falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó úr kiábrándult

és lehült. Az asszony arcszíne elvesztette hajdani vadrózsaszirom színét

és finom, ruganyos puhaságát; húsvörös volt és érdes, mint a pörölő

asszonyoké szokott lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész

karja, a tengervíz fölszítta s kiáztatta, mint a lúg. Mihály úr

elfordítja a szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége

arcára nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép

asszony, kivált egészében, messziről, csak ő egy kicsit már betelt vele.

– Hol ebédel? Jöjjön velünk, – szólt udvariasan az asszony – egy kitünő

bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz…

– Kisztihand…

– Fotográf, fotográf… – kiabálták a fürdők a csónakos fényképészre s

tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis operettprimadonna

Sárbogárdról, percekig kínosan természetes állást produkált, hogy jó

legyen a képen.

Ők is rajta voltak egy felvételen, mesztelen nyakkal s Istenem, tiz

évvel öregebben, mint annak idején… Mind a hárman erre gondoltak, mikor

a lencsét rájuk szögezte a fotográf.

Délben a fiatal úr már ott találta Mihály úrékat a kis bécsi-magyar

vendéglő terraszán.

Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt, nagy

fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dúsan dagadt ki.

Nagy erős szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek, ahogy csak egy

négy gyermekes asszonyt, – akinek a férje a negyedik s a legrosszabb

gyermeke, – tölthet el a mindennapi élet egyszerü kötelességtudása.

Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly izgató szemöldökök oly

nyugodtan feküdtek a fehér sima homlok tövén, mint az elhizott

komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni nem érdemes kis fehér házak

fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s közönséges lett és rideg, örökké

rideg, mint akinek mindig vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia

kell az élet legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a

nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban

tülerősek voltak és a vastag aranylánccal körített dereka széles. Husos,

erős karja átvilágított a csipkéken s egész lényéből unalom áradt,

valami amolyan helyén nem valóság, mint a pihenésre kimozdított gépből,

amely csak teljes munka közben él.

– Vajon mit csinálnak a gyerekek… nem köhög-é a kisebbik, nem esett-e a

tóba a nagyobb… hogy megy a háztartás… Mi baj van már megint… – folyton

ezek az aggodalmak látszottak az arcán és szórakozott szemein.

A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó mosolynál, egy

pár udvarias, figyelmes szónál tovább.

Ellenben Mihály úr elegáns kávézöld ruhájában alig birja tartóztatni

friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az új bor, szinte

kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak fekete haja le ne

tisztúlt volna annyira, fényes fehér homlokáról; még nehány leltári

hajszálat kefél keresztül a síkon, amit úgy őriz mintha a felesége venné

számba minden mosdás után; ellenben fekete bajusza hetykén van pödörve,

a végét a borbély kackiásra csippentette le, kis kotlettje is van,

rövid, csak a fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint

vékony fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy

csak a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott

eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha

mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül erős,

parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait. Így a villát

senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel végezni ezt a

könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a villát, a hajópincér sem

tudja így venni ki a tálból a töltött káposztát. Az ujját, a kisujjait

méltóztass megnézni, mily fölemelve s minő elegánciával tartja s

könyökeit amint magasra emeli, míg a késsel a szájába teszi a falatot,

ami ujabban már megint nem barbárság. Így kiművelődni csak olyan ember

tud, aki jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy

szuszra s akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem

az, amit a képezdén tanult, hanem az, amellyel a felsőbb körökbe küzdi

be magát az ember.

– Elragadó asszony a feleséged őnagysága, – mondta ebéd után a

miniszteri fogalmazó, míg szivarozva ültek a tengerparton. A nagyságos

asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszú fürdés után.

– Természetesen, – szólt Mihály, s hozzátette, – mondd csak öregem,

mikor is mégy te vissza Pestre?

A pesti éjszakákról ábrándozott.

Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér fogait,

amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok szivarfüst, vigan

csillogtatta.

– Hogy megőrizte a szépségét… – szólt megint a fiatal ember.

– Kicsoda?

– A nagyságos asszony.

– Hja!… Az ám, kivált úgy, – kacagott fel Mihály, – hidd el öregem, még

ma is olyan szép teste van…

Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt a

látszólagos tiszteletet, amelylyel már csaknem kompromittálta magát.

– Kedves Mihály – szólt hirtelen a hajdani segédjegyző – megengedsz egy

megjegyzést?

– Parancsolj kimondani, – szólt Mihály a legkorrektebb

szolgabiró-udvariassággal.

– Kérlek alássan, Mihály… Véletlenül a legkitünőbben emlékszem arra a

percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos asszonynak… mikor

utána jártál… Megkérted… És meg vagyok lepve Mihály, hogy a legnagyobb

boldogságban éltél le őnagyságával immár tíz évet s bizonyára, ha isten

segít, az egész életet. Aki rátok néz, mindig látnia kell, hogy ez az

igazi szerelmes házaspár, nem igaz Mihály?… És mégis kérlek szépen, az

első perctől mostanig, négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb

cinizmussal tudsz megjegyzést tenni… Nos, ez, ez, hogy történik ez,

Mihály?

Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja hamvát,

könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s azzal a

könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi kötelezve magát rá, hogy

szivar mellől, bármikor azonnal kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon

meg minden problémát, így szólt:

– Édes öregem, én nem beszélek máskép, csak ahogy a többi férjek, meg a

többi urak, ha szerelmesek… Kedves öregem, hát te azt hiszed én egy

kivételes Mihály vagyok, egy _Miháj_, mi?… Kis öreg, te is éppen olyan

Miháj vagy, mint én… Nagyon jó… Ugyan mutass nekem egy szerelmes embert,

aki a legbizalmasabb barátai előtt, tudod, _a barátai_ előtt azt meri

mondani, hogy „szerelmes vagyok“. Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a

lányt, ezt szeretném lekapni… Vagy más efélét… kimondhatja az ember a

legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb

érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számít, vagy a

vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!… azt már nem… ki

mondja ma azt, hogy „a szívem dobog…“ Hogy ez meg az a lány, no vagy

pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom szívű, nem is tudom a

frázisait… Nem fiam, a mai Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az

tud… csókolni, az istenit, ha rájön… Vagy más effélét. Ezt be lehet

vallani… Ez igaz. Ez nem szégyellni való…

Néhányat szippantott.

– Pláne én. Egy tanítókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el! Hát csak

meg kell értetni magammal, meg a világgal… Azért, a fáját, mert meg

voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az esküvő árán… No

persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene

kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát…

Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe.

Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.

– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte nem

akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal most is úgy

vagyok. Az nem akar belenyugodni…

Hallgattak.

– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… A teremburáját, hát férfiak vagyunk

tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert… Hát azzal

csak nem dicsekedhetem el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is,

meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem

tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész

orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma…

A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.

– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól

esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől.