A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű
gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.
Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s
az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét
dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó
édes patikaszaggal.
Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg
úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta
kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta,
hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte
előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való
rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva
acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy
karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci
bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi
vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden
egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült
rajta.
Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös,
pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek
a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.
Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az
adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete
ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos
határban.
– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is
fordult.
Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el
is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá
van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha
már megvan.
Most már ketten ültek.
– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.
– Jó.
– De a kukoricára elkelne egy kis eső.
– El.
A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert
karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom,
amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy
rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a
nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta
le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt,
de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.
Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a
vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a
kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s
türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből,
ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes
arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.
Barátságosan köszönt be s megállott:
– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna
meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.
– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást,
hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát
törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét
felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró
jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem
volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett,
mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a
füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott
farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s
apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az
életműködése.
Akkor toppant be közéjük Mihály.
A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a
vízbe, az álló tóba.
– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott,
úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.
– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint
egy tanító.
Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget
vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új
szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt
tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így
váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a
trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét,
mint egy parasztlegény.
– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek
rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a
népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó
napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a
tejfelt idejébe.
A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s
szótlanul eresztette ki az orrán át.
Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a
tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon
át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.
Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem
volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd
fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid
melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény
likain.
Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig.
Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán.
Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg
is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A
főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a
szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt,
vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a
segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a
fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s
ellenségesen nézett.
Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér
napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű,
fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő.
Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.
Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan
köszönt:
– Kisztihand! Hova, hova?
A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé
rendetlen fehér fogai előragyogtak.
– Megyek a mezőre, sétálok.
Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál.
– Jól teszi, az egészséges.
A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a
kalapját.
– De veszedelmes! – mondta.
– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s
csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek
ki az idomai.
A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.
Mihály előbbre lépett.
– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.
A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős,
nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány
fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban
karcsúsodott el a telt karja.
– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a
gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.
Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a
fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú
szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája
látszottak.
Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a
délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan
szegte fel a fejét.
A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus
halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult
a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.
– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.
– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.
– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne
rápaskolni a lány tagjaira.
Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána
bámultak a lánynak, míg csak látták.
Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől
egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot,
mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban.
– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.
– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni
valamerre.
– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, –
mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem
köszöntem neki.
Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.
– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte.
– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.
– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még
fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e
öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.
Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött.
Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket
engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat,
mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a
fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar
urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél.
Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat.
– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem
magam.
Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal
ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak,
akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra
kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra
idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt
visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt
ifjúságra.
– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… –
mondták össze-vissza.
Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.
– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.
Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus
puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba
fogott kezét s alig akarta elereszteni.
A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha
valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is
veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a
fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét.
Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az
ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel
nemes vadászatra induló Mihály után.
Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.
– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel,
félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem
egykorú fiatal urak közt a viszonyt.
Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.
– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.
S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette
hozzá:
– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé
sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja…
A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és
szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy
megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a
fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó
kétségbeeséssel vette biztosnak.
A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész
csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.