A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna
volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó
járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur
hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér
porban.
Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a
segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.
– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem
jár túl semmiféle kisasszony!
Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére
huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel,
tűzzel.
– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki
halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha
lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.
– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a
holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az
ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba,
olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg
egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra
gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj
potykát sejtenek meg.
– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett
messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis
szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.
– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály
önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó
felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.
– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?
– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül
mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a
házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni
csak.
– Látja!
– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi,
fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a
vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is
kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom,
ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még
nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük…
hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek
szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer
kutyánál.
Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt.
Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán
valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a
friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s
belehajtott a friss, üdítő szellőbe.
– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s
merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az
utkanyarulatokon.
– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az
ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem
szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy
szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány,
meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér
napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét
visz a vállán?
– Azt.
– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a
husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után,
kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok
birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a
kedveért ugyan kettőt se lépnék ám.
– Ajjaj.
– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, –
tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a
mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem!
Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két
hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok
mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az
anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy
menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros
csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló
hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab…
Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes,
fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele
röhögött, kaján férfi nevetéssel.
A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős
tanítónő.
A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.
Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem
nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó
patkóját.
Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.
– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja,
hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna
mindennap a mezőn.
– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.
– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott…
– Bocsánat, ez egy kis önhittség…
Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez
kötekedik!
– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt
van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra
mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.
A segédjegyző belátta, hogy nincs.
Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott
a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is
ki-kifeketéllett.
– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is.
Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon
üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy
tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele
jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember
elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…
A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.
– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az
első kuriába. Hát azért mosolyoghat.
– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.
– Mi?
– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…
– Hogy?
– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.
– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem
köszöntem neki. De nekem mosolygott.
Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta
meg a gyeplőszárát.
– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.
A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.
– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen
mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.
Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.
– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen
elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se
ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni
szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak
egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud
főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek
kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig
betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a
csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja
már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak
huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!…
Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a
lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem
gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot,
mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő,
vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…
Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és
szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a
szekérre, Mihály urra.
Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a
köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.
Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:
– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a
kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?
A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte
volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:
– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az.
Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon
jól ismerjük egymást.
Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.
Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte,
amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput,
amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu
fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval,
amint őrt áll a mai szegénység fölött.
Mihály ráütött a fejével a gondolatára.
Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el
volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy
vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy
hölgynek vissza se tud köszönni.
Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna
a szekeret a kapu előtt.