– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy lanckenét
sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.
– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat rendesen
fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta
fityinget sem kaptunk.
– Úgy is fizet meg nekik az Isten.
– De még a fölséges császárnak is.
– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába
küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres
marékkal bocsátja alá.
– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.
– Hát! Hogy széllel élünk.
– Ruhátalan járunk.
– Nekünk semmi se kell, csak üres szó.
– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem
kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.
– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a
lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni
hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok.
– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik.
– De milyen otthon vannak nálunk.
– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.
– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy
megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy
szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.
– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü
lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.
– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, – de
hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.
Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak
szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb
istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs
itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a
városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy magyar
legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a
város négy kapujára.
– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem ismer ked
Andorás mester?
– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a lelked?
– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.
Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit.
Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját
kiki, mint ti most.
Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába
csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza.
– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy
jutottál ehez.
Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a
németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket,
meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s
most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s
kongatják ördög ellen a harangokat.
– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány uram –
holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is
megelégeltem itt a csinyeiteket.
Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit
tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy
pillantásra lássam az arculatját.
De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát
teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá…
Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő
vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós
vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.
– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt gyün a
kontyos.
Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.
– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon
választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi
tisztségét.
Egy fiatal legény állott elő.
– Mit láttál?
– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal
rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett
nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.
– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy.
Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó
hajduk.
Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.
– Ki lesz martalék.
Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első
csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra.
– Kiki megtegye emberül a dolgát.
A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan erővel
markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.
– Aki e szerencsét megrontja, halál fia.
– Úgy, – morogták helyeselve.
– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi.
– Úgy.
– Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a
harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon!
– Úgy.
– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek se.
– Úgy.
– Előre, huj!
Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a
hangot, a dörmögő, rémitő _huj rá huj_-t s szinte nesz nélkül, alig
valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét
utjára.
– Tüzet!
Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a
parázsló fadarabokat.
Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy
bármely percben rajta lehessenek az ellenen.
A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani
járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz időn, szabad
kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már
a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést.
Hosszu, ideges percek teltek.
Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos
volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“, török
martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat
találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.
De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta
a szót.
– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád
fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!
– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta másik.
– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a
nyaka.
– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a
puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki.
– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén.
A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.
– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.
Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint
mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a
favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A
mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.
– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el,
hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk.
Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva.
Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.
– Hun is hattam, hun nem.
Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer
legalább nem látom a jányt.
Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész
legyünk mindenféle szerrel az utra.
Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek
kiszállani a karámon nem szabad.
De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.
Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.
Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal
tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.
Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak
ereszkedik lefelé a kötélrétolya…
Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy
hajdu rémes farkasüvöltése:
– Huj, huj, rá!
Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók
terelnek Debrecentől Bécs városig.
A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba.
Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott
volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki.
Fojtó, mély suttogás szólalt meg.
– Hát osztán?
Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre,
ugrásra, s folytatta:
– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a sziven
szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a sikoltás…
Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli
hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu
jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét…
– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott
találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A
kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor
megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány…
… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan
várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a
szájukba.
Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők
ordítása!
– Huj rá, huj!
Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.
A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze
hallatszott, hajdu-nesz semmi már.
– Csak meséljen ked Miklós vitéz.
Miklós rekedt volt, le a gyomráig.
– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy
kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát. Ott
hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.
Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.