Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de
én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is
peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert
többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe
dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind
tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam
én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott,
osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha
fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast, úgy nyultam
bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és
nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany,
mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott.
Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom, ezüsttel kiverve,
elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte
hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a
nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló
is szivesen lenne az ember, ha ilyet viselhet!
– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok közül a
zöldben.
– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt mind
a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel.
De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz
katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros
nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva
gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a
lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig
ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy
szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka
ujjut, panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A
fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral… Csak
a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem,
olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.
– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő fehér,
sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes
nagyúrnak szógálsz.
– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is
sopánkodnék utána, – másikuk morgott.
– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés
volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az
embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik.
– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek
vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen
őfelsége előtt.
– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha
még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán.
– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az
ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.
– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem is
hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.
Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta.
– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát
vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam,
hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent
lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a
combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem
nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint
akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam se akartam jól lakni
a pecsenyére nézéssel.
Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német
lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam
nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is
szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak
nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemű aranyat.
Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.
Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy
fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain át. Pedertem bajszomat és
mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments
meg, egész életedre boldoggá teszlek.
Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a
nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely
oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel
kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel,
csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak
féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.
Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük,
nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám
a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy
kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.
– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy legény.
– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha bőre
volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy
tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is
öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé, meg
felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke,
magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna
komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak
érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek
egy jánybecsület árán. A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott,
de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém
fordította, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik
kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki
a lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj, a
két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.
A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast.
Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és kimeredt
szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató,
rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a
tűztelepről s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy
vérkataraktákat támasszon.
– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és
neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat
sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt
nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés
csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no szép
magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én
már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak
kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert
magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben,
német pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott
hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a
ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint
száráról a basarózsa virágja.
Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített,
rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan
tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a
szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem
mondottat.
– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a
kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról.
Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének.
No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában
szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam
volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán.
Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a
balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam, ahol
arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai
lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két
karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak
elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy tekergőzött a földön,
mint a levágott nyakú kakas.
– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu farkasordítást s a
zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben lesték a fene
kegyetlenség véres szavát a hajduk.
– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt
megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok,
csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint lú
az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot,
hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a
deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy
jánycselédre. Kell neked csók!… Kell!… s vágtam, – emlékszel még az
ebellette nímet anyádéra? – s ütöttem. Most markomba szakad huncut
lelked.
– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény.
– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom ám,
hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt
hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket,
mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s
megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan.
Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá,
mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy
ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu táncot járni.
Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül
s felhujjákolt valamelyik:
– Ej huj, táncra tánc!
– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik.
– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom
volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az ágyúgolyókkal!
Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket.
Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss
hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai
szél végigszántotta a legények hátacsigáját.
– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára húzta
az abaköpenyeget.
Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta.
– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből
köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt.
Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta.
Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam
s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a
kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a
kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé
az ablakon.
De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak
evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek… Ej,
mit, mondok, jöszte velem rózsám!
Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem,
nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam,
de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva
vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.
Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles
világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.
A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam
utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból.
– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, – veszne
a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.