S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre
a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a
rémületes vad ordítás:
– Huj rá, huj!
– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak
már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az
eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot.
*
Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk.
Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal
megterhelve emberül prédával.
– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s
gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait.
– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a falkanagy.
– Meg a kis Pistába köztünk.
– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember
semmibe.
– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.
– Mán gulyát fogunk rajtuk.
– Elkél. A császár hópénze mellé.
– Mit szól várnagy urunk?
– Kikapunk ám tülle a négy martalékér.
– Az igaz, hogy három is elég lett vóna.
– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod
mindenestül fogad.
– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van.
S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig
gázoltak a koratavaszi zöldben.
– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót, –
rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy
nagy sebbel éktelen suhanc.
Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.
– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár zsoldján.
– Ammán való, – így a varnyubajszu, – még egy mocskos paraszt menyecskét
is csak éhhel tudunk tartani…
– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni
jussunkból.
– Most nem. Tömlecre vetjük.
– Mint a németiek Miklós mestert.
– Az ám, a kéncses komorába.
– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való
vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme
villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.
– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát.
– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám.
– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.
– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az
nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.
– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne
szakasztá hitvány, lánytipró életit…
S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még,
ha már lovon pihenték ki magukat.
A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.