Miklós vitéz megpederte a bajszát.
– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, – még le
se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a
kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok
akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és úgy
somolyog, mint aki vackorba harapott…
A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s
csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig nem
is folytathatta beszédét Miklós a vitéz.
– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek.
– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak feláll
maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem
bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld
fiatalságomat!
A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.
– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok
magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.
De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón.
S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal
állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind
kardélre hánynak!
– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű
királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!
Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német
szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni
a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int nekem, hogy
legalább álljak félre az ajtóból.
Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át
láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyúzott
képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a
szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé.
Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem
bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már
kell, de ingyen nem adom ám magam!
De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt
vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki!
Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek,
mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.
Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem
volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok
meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom.
Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja: No adta
hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen
a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy mislikbe vágnak,
hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.
Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony, csak
mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet
eresztett le nekem…
– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy fürge eszű
kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul, kend meg németül!
– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy nem
értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü
is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás
beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent
értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig
siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal
magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja:
Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki
fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástúl. Avval
csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül
karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.
– Micsinált kend? Megcsókulta?
– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős
se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót
az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája vénítette.
Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy
de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány már
érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a
pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar
leventéket.
De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte,
hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kijukad
a salavárim a sok nehéz ezüsttől.
Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az
ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szük volt, hogy
mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem mindenestül, mint mikor a
tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon.
Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom
is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.
Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint
csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár
csicsogott volna messzéről…
Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után.
Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.
Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.
– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.
– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig micsoda
borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany.
Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a
bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a
száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza
zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád
volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák,
mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az
ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös
halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat
is felolvasztja az ember szájában…
– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam
sarkán a nyálam.
– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos
éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna
felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni,
addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik
sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn,
késsel a hátában…
– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a libegő
holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte fonta.
– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!
Még addig sok minden esett.
Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő
nagy várfal tövében.
Hát megint csak hallom a kacározást.
Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát
amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni,
lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból,
keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom
hegyire.
Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.
Egy kis csipke keszkenő volt.
Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag
terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol
még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna.
De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg
azt a kis semmiséget!
A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem, gondolkodtam,
hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha
megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette.
Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az
érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel
jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer
volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék minden bestye németet,
hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én
csillagomat.
No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik
lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a
kötéllajtorja.
Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját,
mikor a kezemhez ért és rá.
Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a
szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a
kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve
sulyának.
Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki
a lesőbe ugrott.
– Istenek istene!
Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák
megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések és
meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.
– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a
percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s
előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú német lándsás verte fel a
földet a fustélya végivel.
Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda.
Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya
nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül.
Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán
ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.
Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros.
Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam,
onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy fényes nagy
terembe nem értünk.
Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával,
padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó,
nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak úgy szikrázott
még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe,
avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból
volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska
se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a
közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat
kétfelé szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a
pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy
purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a
külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok,
Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nímet
pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses ládájába.
Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak
előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg
elment.
Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak,
különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a
vartyogásukból.
Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem. Sose
hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember
oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy
még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy
valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul.
Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni
kegyetlen.
Megmérgesedtem.
– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek
kifogtok egy magyar hajdun!
Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a guzsbul,
mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a bujkából.
Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok.