Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátúl,
mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal
asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a legbelső
házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki
se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy
csak egyet is látott belőlük.
Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke
bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy
lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak,
de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem akartam tanúlni, mer mikor
egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett,
hogy majd elsűlyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen
senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy
fickó voltam én…
De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még ha
németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat
utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna
akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik.
Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal
tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket, osztán
kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban.
Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró
ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán
kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok
kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd
kiverte a szemem.
– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz belőlem s
lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes
arany van előttem a földön…
A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.
– Ejhó! – mondták irigyen.
– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott,
maga is felelevenedve.
Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy górájja
az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról,
balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen
meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen
magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély
ablakokból…
Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis
jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam,
majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a
cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan
dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy
nyúlt el a földön, mint egy bornyú…
Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt
a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt
odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.
– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én ennek a
dolognak végire járni.
És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit
se láttam.
Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is
ugyan megütötte.
Kaparom mi az. Újra egy arany.
– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így ment
mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!
– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden
napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük, mintha nem
is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy
is tartottak mint egy ölbeli malacot!
Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy
a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez,
belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a
szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára,
mondom akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát
uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik
ablakból.
Leért az egészen hozzámig.
Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor
már odafenn voltam az ablakrésen.
Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy
akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős gyerek nem tud
bebujni rajta.
– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi!
– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.
Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy kis
sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.
Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt
az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.
– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc
ez, akármi legyek.
Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg némber
bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt.
A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdúlt a
hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós
vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s
pattogva vágta a szót.
Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja
rá: nikszpiksz!
Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás
nyelvén.
Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki
aranyakat górált az én süvegemre!… Nem érti. Leveszem a süveget és
mutogatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe
kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való
ezüstöt. Kinálta erősen.
Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok
én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók!
Cp, cp, cp!
Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen
mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel,
tájfel!
Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges
tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a
süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.
– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit csinált kend.