Rút idő van, szürke, gőzös,
Álmosító és lesujtó;
Négy napon s négy éjszakán át
Egyre hullik az eső,
Ami embert sírba dönthet,
Hanem a kukoriczának
Kitünő – s e gondolatban
Van valami emelő. –
Ó ti, akik úgy nevettek,
Ha az ifju a leánynyal
Az időrül kezd beszélni
Életének tavaszán,
Azt kivánom egytül-egyig
Nektek, rút hypokritáknak:
E világi éltetekben
Folyton essék az eső
És bizsergő tűszurással
Át esernyőn és kabáton,
Bőrön által és tüdőkön
Töltse meg a csontotok’. –
Négy a napja, amióta
Otthonn vesztegel Slemílünk,
Szerelemmel a szivében,
Káromlással ajakán;
Négy a napja, amióta
Egyre bámul a nagy égre:
Nem nyomúl-e át a felhőn
Csak egy tűnyi napsugár,
Hogy reménye volna, bárha
Csak egy tűnyi, egy szemernyi,
Hogy, ha pillanatra is csak,
Megláthatja kedvesét.
Semmi, semmi! Nincs reménye,
Ó de búja van temérdek –
Ez kell még, e nedves gúnyú,
Szürke állandó idő!
A sok évnek annyi vágya
És kijátszott sok reménye
Egyesülve fojtogatja
Vasmarokkal a nyakát;
Tompa, ónos, nagy főfájás
Zakatol nehéz agyában,
Bősz düh kínja duzzogatja
Homlokán az ereket,
És dühöngő nagy szerelme
Tehetetlen forrongásban
Szinte égő, bosszuvágyó
Gyűlöletre változik.
„Mit vétettem, mit tehettem,
Hogy megőrülök miatta?
Ha a két szemem kiégett,
Szebb attól az ő szeme?
Hízik attól, hogyha én úgy
Sorvadok, fogyok miatta?
Jobban alszik, ha miatta
Bőgöm át az éjeket?
Több az elme az agyában,
Több a szellem a szavában,
Hogyha én itt ő miatta
Romlok, züllök, butulok?“ – –
Ilyeket sok más egyébbel
Dörmögött, öklét harapva,
Majd magát egy székre vágva,
Írt, amint következik:
„Fölébred bennem a vadállat,
Ha az utczán szembentalállak,
Az arczom hozzád oly közel,
Hogy érezhetnéd, mint tüzel
És köszönő karom remeg
A vágytul, hogy öleljelek –
Mi volna, hogyha rád rohannék,
Ajkadra csókra csókot adnék?
Mi volna, hogyha üldenélek,
Tépnélek, halni küldenélek?
Ha elkékülne hónyakad
Szoritó ujjaim alatt,
S a miattad szenvedt sok órát
Piros vérrel magad lerónád?
Ó, hogyha egyszer ezeket
Az éveket meg perczeket,
A napokat meg éjeket,
Melyekben szívem vérezett
Romlásomon, czélom feledtén:
Ha rajtad őket megvehetném!
Ha dühöm égő indulatja
Öklözne, tépne, fojtogatna,
És ami bennem forr, a méreg
Szived kirágva ölne téged!
Vagy azt hiszed: nem vagy hibás?
Nem bűn a báj, a csábitás?
Nem orv, ki védtelenre tör?
Nem gyilkos, aki szívet öl?
Tünnél elémbe, hogyha leslek!
Jönnél felém, mikor kereslek!
Tünnél elém, jönnél felém,
Lennél enyém, lennél enyém!
Úgy, úgy teszek! ha úgy esett,
Hogy ujra látlak, rádlesek,
Rádrohanok és rádtörök
És csókolok – meg jó: ölök.
Az őgyelgő nagy csőcselék,
Mely észre sem vett tán elébb,
Mig átrohantam sorait
Utánad ott, utánad itt:
Csak hadd ijedjen és hadd álljon,
Hadd nézzen és hadd kiabáljon –
Hogyha nem üdvözülhetek,
Kárhozzam el, de teveled!
Bünhődnöd kell, mert nagy a vétked,
Hogy oly nagyon szeretlek téged!“
„Úgy teszek majd!“ A leánynak
Képe tünt fel képzetében
Ingerelve indulatját
És kioltva az eszét –
„Úgy teszek majd!“ A leírás
Csak hevíté szenvedélyét
És a percz fellobbanása
Akaratba gyúlad át.
„Úgy teszek, ahogy’ megirtam,
Úgy teszek majd!“ És ledobbant
És a padlón elterülve
Vonagolva zokogott.