Sántikálj csak, jó trochæus –
A négy lábad hogyha biczczen
Vagy az oldalad nyilallik,
Bár caesurát nem kapott:
Sohse bánjad! Jobb a sorsod,
Mint lehordott jámbusimnak;
Boldog állat! ládd-e, téged
Nem ugat a kutya sem!
Hol is hagytuk el Slemílkét?
Úgy, igaz, a földön fekve.
Ime, nyájas olvasó, most
Más helyzetben látod őt.
Ottan áll egy utcza sarkán
Kémlelődő, vizsga szemmel,
Melyet piszkos úti porral
Teleszór az esti szél,
S míg a szél nagyobbul egyre
S a porfelhő is kavargóbb
És az út sok karcsu fája
Hajladozva búg, recseg,
Hároméves kiskabátját,
Melyrül a gombok lesírnak,
Égő, fulladó nyakára
Lázas ujjal hajtja föl.
A halánték lüktetése
Tompán zúg le a fülébe,
Könny csiklándik a szemében,
Cserepes az ajjaka,
És a térde reszketését
És a foga vaczogását
Lábdobbantva, ajkszorítva,
Szembehunyva küzdi le.
Hogy’ került ő err’ a helyre?
Édes istenem, hisz’ ebben
Máskor talán nem is volna
Semmi rendenkívüli,
Hiszen évek töltek avval,
Hogy Slemíl úr reggel-este
Utczahosszat járva-járkált
Várakozva fel s alá –
De a passióknak utján
Most utószor jár alá-fel
És e léptek mérnek rája
Üdvöt és elkárhozást.
Aznap este, hogy agyában
Megfogamzott a vad eszme,
Alkonyatra búcsuzóul
Kisütött a napsugár,
S a vasúti állomásnál
Általútazó királyként
Pillanatra megjelenve,
Mosolyogva tünt tova.
Másnap aztán tiszta, pompás
Nap ragyogta át a tájat,
S ez elé csak olykor-olykor,
Hogyha port vetett a szél,
De Slemílt ez nem zavarta
S az álmatlan éj kimultán
Hálás szívvel üdvözölte
A reményadó napot:
„Légy ezerszer üdvözőlve
Tiszta, fényes nap sugára –
Tiszta, fényes igazomnál
Légy segítőm, légy tanúm!“
Estefelé még nagyobbra
Vált a szél, – de ő elindult,
Miután egy még aránylag
Uj ruhába öltözött,
S hogy kalapja jobban illjék
A fejére, bő keretjét
Megszükíté a Pester Lloyd
Összehajtott ívivel,
És magával víve apja
Czifra, régi tőrösbotját,
Egy sarokra lesbe állt a
Rácsos kertes ház elé.
Fel s alá járt, félve elsőbb,
Majd halálos nyúgalommal –
Ó be illik kurta lábhoz
A halálos nyúgalom!
„Légy ezerszer üdvözölve,
Tiszta, fényes nap sugára,
Tiszta, fényes igazomnál
Légy segítőm, légy tanúm!
Aki engemet bolyongót
Annyi úton át kisértél,
Ó ne tűnj le, ó ne hagyj el
Ezen az egy útamon!
Majd ha láttál rárohanni,
Majd ha fölhatott a jajja,
Majd ha felszökött a vére,
Föl, hozzád, az egekig,
Akkor, ó akkor boruljál
Alkonyesti bíborodba,
Fullaszd vérbe a világot,
Mikor ő elvérezik!
Mert nekem rá több jogom van,
Több okom van, mint a mórnak,
Akitől reszketve bújtak
A szemérmes csillagok:
Megbocsátva leborulnék,
Hogyha hűtelennek hinném –
Az a vétke, az a bűne,
Hogy sosem volt az enyém!“
És a szél szárnyára vette
A boszúnak izenetjét,
Szárnyabúgva, síva, zúgva
Vitte azt fel a napig –
„Van jogod rá, van jogod rá
Én szivem!“ kiált rekedten
A fiú – és ebb’ a perczben
Lép az útra a leány.