Hogyha végre áttanultad
A lélektant és a boncztant,
A physiologiát és
Az embryologiát,
Ha beláttad, hogy az ember
Csak magasabb fajta állat,
Alvó, évő, szaporúló
Közönséges szervezet:
És beláttad, hogy példáúl
A szem kék vagy barna színe
Nem egyéb, mint az irishez
Tapadó föstékanyag,
Olyankor esik meg rajtad,
Hogy egy női emberállat
Kékpigmentumos szeméből
Útrakél egy fénysugár
És olyan forró erővel
Irritálja a retinád’,
Hogy sötétség száll agyadra
És szivedbe szerelem. –
Ládd-e, olvasóm, ha rajtad,
Aki olyan nagy tudós vagy,
Olyan bölcs és olyan művelt,
Oly tapasztalt és blazírt,
Hogyha rajtad is megeshet,
Hogyha téged sem kerűl el:
Ne csodáljad, hogy Slemílkén
Is megesett ez eset!
És ne vesszed a türelmed’
Aki meg nem szoktad eddig,
Hogy gyerektörténetekkel
Támadják figyelmedet,
S akinek nincs érkezésed,
Hogy magad dolgán törődjél,
Tőled kérik, hogy figyeld egy
Kis fiúnak életét.
Volt idő, eszedbe jusson,
Hogy te is még gyermek voltál,
Lármakeltő, lepkehajtó
Vagy magadba zárkozott:
Nem szorúlt-e össze szíved,
Nem vonaglott gyermekajkad,
Mikor a nagyok nem érték
Kis szived nagy bánatát?
Lehetett tán tizenhárom
Éves már a furcsa ifju,
Hogy egy gyermektársaságba
Kényteték nagy nehezen
S ottan állott nagy mogorván
Egy sarokba elvonulva,
Mindenektül elhagyatva,
Részt nem véve semmiben.
De a házi kis kisasszony
Szánva nézte a szegényt
– Nem türhette, hogy szalónja
Diszharmónikus legyen –
S fölkeresve a sarokban
Azt a mord kis elhagyottat,
Megkisérlé szóba fogni
S tánczba vonni a fiút.
Hősünk szégyenére mondom,
Hogy egy kukkot sem felelt
És a kedves szánalomra
Semmikép sem reagált,
És a kis lyány nemsokára
Ott is hagyta a faképnél –
Ám a kis Slemíl szivében
Szőke képe ott maradt.
Szerelem! te szép hazudság,
Megalázó édes érzés,
Amelytől a férfiszivben
Undor és vágy kél vegyest:
Mit akarsz egy kis fiúnak
Éretlen darab szivétől?
Mért kinoznod, összetörnöd
Egy arasznyi kebelet?
Nem is olyan szerelem volt
Ami a fiúban égett,
Mint milyet hevülve érzünk
Mi okosak és nagyok,
Nem leány volt néki a lyány
És nem a nőt kérte rajta:
A napot imádta benne,
A világot, a reményt.
Mint a rengeteg sötétjén,
Térdrogyasztó tévetegjén,
Vágyva-kért és százszor áldott
A kicsillant napsugár,
Biztosabb volt lába lépte,
Harczrakészebb volt a karja,
Hogyha rája a leánynak
Pillantása ragyogott.
Hogyha vidám kaczagók közt
Ő magában volt mogorva,
Hogyha sérték, hogyha bánták,
Mellőzték igaztalan’:
Kárjavító irgalomnak,
Csudatékony szent igazság
Földönjáró angyalának,
Annak nézte azt a lyányt.
Téved, aki él a hitben,
Hogy Slemílke mindent megtett,
Hogy szerelmét fölkeresse
És magához kösse le –
Nem biz’ ő, sőt vajmi gyakran
Úgy esett találkozásuk,
Hogy Slemíl úr nagy közönynyel
Egy – plakátot olvasott!
Ó de hogyha tovatünt már
Könnyü lépttel a leányka,
A fiú szorongó szivvel
Követé őt messziről,
És ha hazatért ilyenkor,
Annyi furcsa vers szövődött,
Annyi kis levél iródott
És jutott a tűzbe mind!
Annyi álom színeződött,
Mely vitéz magát mutatta,
Amint seregeknek élén
Győzödelmes harczba jár
S a kis lábakhoz lerakja
Hét ország gyémántadóját:
„Hét királyság hős urának,
Légy királyném énnekem!“
Ez merész tán, – de Slemílke
Megvetette a reálist;
Souverainül megvetette
Például az iskolát,
És önálló bölcseséggel
Alkotá meg órarendjét:
Nappal a lyánykát kisérte,
Éjjel pedig olvasott.
És mikor Slemíl elérte
A kamaszkor bús szakasszát,
Akkor is sok verset irt még –
Az igaz, hogy jobbakat;
Akkor is szőtt számos álmot,
Igaz, hogy nem oly merészet, –
Akkor is szerelmes volt ő
S akkor is csak messziről.
Rá nem tudta magát szánni,
Hogy a társaságba menjen,
Mikor ottan rápiríthat
A legotrombább suhancz,
Csak azért, mert jobban tánczol,
Csak azért, mert pergőbb nyelvü,
Csak azért, mert lába hosszabb,
És ruhája díszesebb.
Néha olyan messze tartott,
Hogy felért az emeletre
És a csengő sárga csontját
Majd hogy meg nem nyomta már,
És kihallá zsivaját a
Kedvesével mulatóknak,
Akiknek legtöbbikénél
A kis ujja többet ért:
S ebb’ a perczbe’ már is érzé
A zavar nebéz nyomását,
Ahogy arczát elpirítá
És dobogtatá szivét,
Érezé, hogy játékrontó
Lesz a vidám társaságban –
Visszarettent, visszalépett,
Megfordult és hazament.
És az évek, nem törődve
Az ujságnak ingerével,
Egyre tüntek, bár futásuk
Rég elcsépelt egy dolog,
S bár ezerszer volt megirva
Rimmel ép úgy, mint anélkül:
A Slemíl is évrül-évre
Nőtt – igaz, hogy nem nagyot.