Egyszer volt, hol nem volt, volt egy
Ifju ember, akit apja
És az anyja s a rokonság
Mindig úgy hítt, hogy Emíl,
Ám tapasztalt jóbaráti
Két betűvel megnövelték
E költői szép nevet
S elnevezték őt Slemílnek.
Furcsa név, tagadhatatlan;
Semmiképen sem hizelgő!
Ha fiam lesz, nem nevezem
Soha err’ a névre őt.
Mennyi név van a világon
Nagy dicső és tettrekeltő!
Hogy ne mondjak többet: itt van
Viktor és Bazíliusz,
Konsztantínusz, Augusztínusz
Szigfríd, Gottfríd, Teofilusz,
Dionízusz, Dominíkusz,
Benediktusz és Leó –
De mihaszna felruházni
Bármi fényes, büszke névvel,
Aki teljes életében
Nem leszen más, mint slemíl?
Mily slemíl volt a Slemílkénk
Már kicsiny gyermekkorában!
A verésben nincs olyan faj,
Amit ő meg nem kapott,
Nincs a gyermekszívnek annyi
Búja, kínja, gyötredelme,
Hogy ne lett vón’ mindegyiktől
A gégéje keserű,
S a magyar nagy rónaságból
Ujra sós tenger lehetne,
Ha ott gyültek volna össze
Titkon ejtett könnyei.
Mint kivánja minden gyermek
A madárnak szárnyait!
Hogy’ szeretné átrepülni
Nagy merészen a leget –
Ó a mi kicsiny Slemilünk
Sohse kelt vón’ ilyen útra,
Mert az ekkép exponált lény
Mindenünnen látható,
És kitünt vón’, amit olyan
Féltve és vigyázva rejtett:
Hogy hiányos a ruhája
S a czipője is lyukas.
Anyakéz nem varrta össze
A nadrágja sebeit,
Nem simítá homlokárul
A korán ért sok redőt;
A homályban ifju lelkét
Anyaszó sohsem vezette,
S anyacsók nem édesíté
A fiú keserveit.
A’ biz úgy van: az anyáknak
Egyéb dolguk is akad, –
Nem elég baj, hogy a gyermek
Annyit ront a bájukon?
’Sz épen ez volt a slemilség:
Apja is volt, anyja is volt,
Mind a kettő szép is, jó is,
Mégse’ voltak szülei,
Volt szobája, volt kis ágya,
Ámde nem volt otthona;
S bár zsebpénze volt busásan,
Pénze nem volt sohasem.
Pénz ne’kül pedig, világos,
Nem lehet el a gyerek sem,
Amit ó mi szörnyü gyakran
Érezett a kis Slemíl,
Amikor pirúlva látta,
Hogy’ segélnek fel barátot,
Hogy’ köszöntenek tanítót
Nélküle a társai.
Mint regényes hőshöz illik
A Slemílke is kerülte
Bús magába elvonulva
Könnyüvérü társait,
És feledve kis jelenjét,
Gyermekálmok czifra fényes
Sok kövéből összeépült
Jövőjébe menekült.
Nem, nem mintha a szivében
Sohse’ keltek volna vágyak,
Ujjongásra, társaságra,
Szeretetre szomjazók,
Ó de félt a boldog társak
Duzzadó nagy erejétől,
Félte kedvük lobbanását
S elbizott nyers szavukat.
Mint a lepke színe bágyad,
Hogyha súlyos kéz lefogja
És lesöpri durva újjal
Szárnya könnyü hímporát,
Úgy lebágyadt a fiú is,
Hogyha gúnyos szóval érték
És a kínzók karma közzül
Szárnyatépve ment tova.
Szárnyatépve, kedveszegve,
Szembehúnyva, – néha írigy
Égő indulatra gyúlva:
Igy töltötte napjait.
Nem ugy nőtt fel, mint a rétnek
Ápolatlan vadvirága,
Melynek bárha van tövisse,
Van virágzó ereje:
Mint a pinczék növevénye
Gyenge, síma és erőtlen,
Halovány volt, keserű volt,
Gyorsanérett és beteg.