Jer, Slemílke, fogd a széket,
Ülj le mellém és feleljél
Nyilt szavakkal: nem slemílség
Ez az ilyen szerelem?
Sohse lázadt föl tebenned
A husz éves büszke férfi,
Ha bolyongó sétaúton
Kergetéd a lyány nyomát?
Egy barátod épen tegnap
Szöktetett meg egy varrólányt,
Másik ellen ép ma lesz az
Apasági tárgyalás,
És te ép ma számitád ki
Pontosan, hogy még szerencse,
Hogy ha minden ötvenednap
Pillanatra látod „Őt“!
Őt, kivel gyerekkorodban
Két vagy három szót beszéltél,
És attól a percztől fogva
Nem gondolsz, csak őreá
És azóta már hat éved’
Háza táján őgyelegve
Őt keresve, rája várva,
Verscsinálva verted el!
Ó Slemíl, a halhatatlan
Istenek mennyit nevetnek
Hogyha szellős csarnokukból
Letekintenek reád,
És rohanni látnak egy-egy
Ismerős ernyő nyomába,
Mely elől ha szívdobogva
Már kitérni nincs időd,
Akkor látod át ijedten,
Hogy nem a lyány tünt elédbe,
Ám előtted áll az anyja
És a nagymamája is,
És a két hölgy gyanakodva
Nézi félszeg köszönésed’:
„Mi az ördögöt kereshet
Mindig itt ez a fiú?“
És ugyan mi jód van abban,
Hogyha őt magát találod?
Mindenik találkozással
Nem gyarapszik-e bajod?
Újévkor te nem köszöntél,
Februárban ő nem látott,
Márcziusban meg elejtéd
Előtte a kalapod,
S mikor végre áprilisban
Egész perfekten köszöntél,
Köszönésed viszonozta
Nem csak ő, – egy hadnagy is!
Erre az esetre lettél
Ágyba’fekvő nagy beteggé
S ilyen édes gondolattal
Sírtad át az éjeket:
Hogy mig itten forgolódva
Lázban éged át a májust,
Addig ottan az a hadnagy
Tudja isten, mit csinál!
Légy, fiam, nyugodt; a hadnagy
Nem csinált ott semmi ollyat,
Amit egy kis akarattal
Ne tehetnél meg te is:
Azt tevé, hogy általtánczolt
Kedveseddel két élite-bált,
– Erre a jó ideára
Rájuthattál vón’ te is –
S erre munkadij fejében
Meghivást kapott a házhoz,
– Udvarolj csak a mamának,
Néked is kijut e kegy:
S ekkor egy vasárnap délben
A visite zürös zajában
Megvallhatod kedvesednek
Szíved összes bánatát,
És boglyas fejed’ lehajtva
Mondhatod majd hőn susogva:
„Légy az én kis feleségem,
Várj reám, mig megnövök!“
De te félsz a társaságtól,
A nevétől is szaladsz már
És ha mégis belefognak,
Meg nem állod a helyed’;
S a’helyett, hogy kedves volnál,
Pajkos, élczes és negédes,
Sok bolond különczködéssel
Leplezed a zavarod’,
Úgyhogy, hogyha általában
Észrevesznek a leányok,
Azt gondolják: „bár csak itt ne
Volna már e bús kamasz!“
Ládd, hisz azt elismerem, hogy
Álmaidnak tartományán
Úr vagy, nagy, dicső, hatalmas,
Fényes és korláttalan,
Ó de jobb vón’, hogyha e’ hely’tt
Megaláznád büszke fődet
És letennél egyhuzomban
Vagy három szigorlatot,
S a’ helyett, hogy egyre irnád
A sok bánatos poémát,
Szidva sorsod’, a miért Őt
Soha el nem érheted,
Kutyabőrrel a zsebedben
Megkérnéd kis szőke, bájos
Ideálodnak reális
Ősz apjától a kezét. –
Gyakran szállt Slemíl magába,
Gyakran siratá meg éltét,
Áthenyélt sok drága napját
S átvirrasztott éjeit,
És ilyenkor vad szitokkal
Átkozódva meggyülölte,
Aki, bárha öntudatlan’,
E leromlás oka volt.
De azért egyet se lépett,
Hogy feledje, vagy elérje,
Inkább irt tizenkét verset,
Mint egy disszertácziót;
És a könnyü gyűlölséget
Leveré a mély rajongás,
S ujra epedett utána,
Ujra róla álmodott.
Véle járt a lyánynak képe
Minden utján, minden álmán,
Meghallgatva a fiúnak
Nagy magánbeszédeit,
Aki mindazt, mit a költők
Évek ezrén összeszőttek
S mit maga rajongva képzelt,
Mind e képhez álmodá;
Földerité égi fénynyel,
Fölruházta égi bájjal,
Ugyhogy abban nem maradt már
Többé semmi emberi,
Nem volt más, mint a Slemílke
Vágyainak alkotása,
Mit magának ő teremtett,
Melyre néki joga volt!
Mindezekről a szép lyánynak
Nem volt semmi tudomása;
Nem is tudta, hogy ő milyen
Égi lénynyé változott,
Valaminthogy azt se sejté,
Hogy ő annyi éven által
Élt együtt egy nagy költővel,
Kinek őrá joga van!